Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Zám Tibor: Anyajegy: kisregény
hogy hol fulladozott ő kénsavtól, s hol szagolt életében száraz tevetrágyát?), majd a kezdő kakasok rekedtes kukorékoló hangján megismételte, hogy „mondja el kérem, folyékonyan”. Az ujjnyi vastag, arasznyi hosszú csodafegyver adott annyi biztonságérzést, hogy folyékonyan ismételj, s ne hazudj se többet, se kevesebbet, se mást, mint a csöpögtetés közben, a „kérdezek-felelj” társasjátékban. „Tehát, mint már mondtam”, kezdted, a hónap derekán láttad először Bocskó Ilonát, de akkor még nem tudtad a nevét, nem is sejtetted, hogy ő Bocskó Mária szülőanyja. Mindaddig míg abban a városban tartózkodtál, négy megyével messzebbre innen, újságíró barátaid jóvoltából viszonylag olcsó, ízletes ebédeket ettél a város nagy szülöttjéről, Zakariás Bálint Dávidról elnevezett értelmiségi klubban, amit destruktív elemek egyszerűen csak Zabáidénak neveztek. Körülbelül két hete jártál már a Zabáidéba; ha keresztre feszítenek, akkor sem emlékszel a napra pontosan, de hogy melyik nap volt tejfölös krumplileves és szárazbab főzelék füstölt tarjával, az az étlapról pontosan megtudható. Te, Jákó mindkét ételt kenyérrel eszed, ezért a négyszemélyes asztalon lévő kosárka hamar kiürült. „Negyven fillért kérek”, szólt utánad az asszony a pult mögül (karikagyűrű volt az ujján), mert fizetés nélkül akartál elmenni. „Pardon”, mondtad te zavartan, és nyújtottad a százast, mert apród nem volt. „Nem tudok visszaadni”, mondta a nő. „Akkor legyen szíves megelőlegezni holnapig”, mondtad te gyöngyöző homlokkal, mert a nő habozni látszott, és keresztbe-hosszába jól megnézett, pedig azelőtt is látnia kellett már. Kínosan hosszú idő után azzal vetettél véget a megalázó helyzetnek, hogy ott hagytad a bankót letétben másnapig, amikor hozod a negyven fillért. Ettől kezdve tartottad szemmel az asszonyt, amint hordja ki a leveses tálakat az újonnan érkezőknek s szedi össze az üres tányérokat. De amíg munkatársnői száguldoztak körülötte, ő úgy dolgozott, mintha bágyadt vagy beteg volna, viszont az a benyomásod támadt, hogy munkamozdulatai szándékoltan késleltettek, különösen azoknál az asztaloknál, ahol a fogukat piszkáló vendégek nem sietnek vissza a szocializmust építeni, hanem egymás szájába vágva vitatkoznak vagy hevesen gesztikulálnak. Arra is rájöttél, hogy a felszolgálók munkájában nincs rendszer; nincs olyasfajta munkaelosztás, amely az asztalok számához és elhelyezéséhez méri a személyzet munkáját. Mintha ez a negyven filléres nő lett volna a góré; a három asztalsornak hol az egyikében, hol a másikában tűnt fel, társalkodott, nevetgélt, tette magát, és munkatársnői szándékosan kerülnék azokat az asztalokat, amelyek felé ő türemkedett, se nem betegen, se nem bágyadtan, s hosszú ott tartózkodásához viszonyítva meglepő gyorsasággal, mozdulataiban a kígyók hajlékony siklásával. Eme összjáték folytonos ismétlődése közben rájöttél, hogy ez az az emberfajta, akit a legkifinomultabb értelmiségiek körében a „hosszú fülűek” csoportjába szoktak beleutálni ... A negyven fillérrel vártál, hátha neki is eszébe jut a jelzálog, amely aránytalanul nagy volt a te adósságodhoz viszonyítva. (Nem jutott eszébe.) Hol voltam tegnapelőtt előtti éjszaka? —, vágta el dr. Vendég a szóáradatot. Ez ke reszt kérd és? Vegyem, aminek akarom, de kurtán feleljek. Lássuk csak! ... Ha ma hétfő van, akkor tegnap vasárnap volt, tegnapelőtt szombat, tegnapelőtt előtt péntek. A péntekről szombatra virradó éjszaka itthon voltál. Erre az „itthon voltam”-ra később visszatérünk. Most arra feleljek, milyen hatással van rám a natúr vér látványa az emberi testen. A lehető legrosszabbul: hányingert, öklendezést, rosszullétet okoz. Ezért nem hagytad magadat az orvosegyetemre beiskolázni, bár 1950-ben a művelődéspolitika egyik célkitűzése volt, hogy az orvostudományi egyetemeken is megtörje a polgári beltenyészetet, az elit hegemóniáját. E célt a népi káderek tömeges beiskolázásával kívánta 19
