Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Zám Tibor: Anyajegy: kisregény
sietsz, még odaérsz” ... És így tovább. E tévirányított nők némelyike nagyon hiszékeny volt; sosem bocsátotta meg neked, hogy egy másik nő rászedte; hogy nem voltál darabokra törve a sebészeten vagy cirádás ládában a III. sz. ravatalozóban. Ördögadta barátnődnek sikerült majdnem az egész pacientúrát elvadítani, kivéve a legelszán- tabbakat, meg a környező háztömb ,,bejárónő”-jét, akinek a függöny középre húzásával jelezted a szabad utat, a „vércse” elröppenését. Eleinte nem is nagyon bántad barátnőd írtóhadjáratát, mert busásan kárpótolt veszteségeidért: többet dolgoztál, szinte megfiatalodtál mellette. A gyakori ölelések szüneteiben elküldött sétálni („kondicionálja magát, jóuram”), s percre is közölte a kondicionáló séta idejét, s hol a piszoktól penészes edények elmosogatásával, hol a „kupleráj” kitakarításával, hol „emberhez méltó” ízekkel lepett meg. De amilyen váratlanul érkezett, mindig olyan hirtelen távozott, mert más dolga volt, mert hajszolt valakit, mert őt meg az egyetemi kötelességtudás hajszolta, mert nyugtalan s nyughatatlan lélek volt, aki nagy szélsőségek közt csapongóit: utólag gyanítod csak, hogy be- és kirohanásainak felületei alatt volt valamilyen logika, de annak tekervényeit csak ő ismerte, vagy talán ő is csak eszköze volt, mint ismerője? . . . Tematikátlan, de igen sokoldalú vitáitokban erre — sajnálatosan — nem került sor, mert mire észrevettétek volna, már ugrattátok vagy téptétek egymást. Egy alkalommal, a korábbiaknál nagyobb perpatvar végén barátnőd azt kérdezte, hogy „olvastad-e, ismered-e őket, hallottál-e róluk egyáltalán?” . . . Olvasta őket a fene, válaszoltad ingerülten. Olvastál te már éppen eleget, s az sem kevés, amit éltél, ez a harmincharmadik lakóhelyed, ami feljogosít arra, hogy ezután csak írj; negyvenen felül vagy, késve kezdtél, lépéshátrányban vagy, szorít az idő, s nem vagy sem kritikus sem kékharisnya, hogy ilyen meg olyan irodalmi divatokról, „hullámok”- ról fecserésszél. Egyébként a kérdezett szerzők művei ott vannak betűrendbe rakva a könyvespolcon, mert mindegyikbe beleolvastál, de semmi újat nem villantottak fel előtted, még azt sem, hogy ismernék a klasszikusokat; ha némelyikük mégis, azok sem tudnak a lopott kincsekkel mit kezdeni, művészi eszközeik gyarlók, otrombák, primitívek; életérzésük, amit mégis papírra kennek vagy karcolnak, az nem is az irodalom- történetre, hanem a pszichiátriára tartozik . . . „Te tényleg ilyen hülye vagy?” — a barátnőd arcára kiülő őszinte rémület végképp megvadított: te, ütöttél az asztalra, sokkal hülyébb vagy, de a minősítést most mégsem vállalod, mert, aki csipogja, annak seggéről éppen csak levált a tojáshéj, de sipárogni már van esze, s arra is lehetne, hogy a könyvelemző szemináriumok rendetlen trágyatömegét kazallá rakja az anyajegye mögötti hézagos üregben . . . Máig sem tudod, hogy barátnőd a válaszba szőtt számos sértés közül melyiket vette zokon (feltehetően az anyajegyet), de két perc múlva rád vicsorította hibátlan fogsorát és berántotta maga mögött az ajtót, ami azért volt érthetetlen, mert ilyen s hasonló stílusú szellemi tornák hevében súlyosabb sértések is elhangzottak oda és vissza . . . No, Jákó, ismét beigazolódott, mennyire nem ismered a másik nemet, ha a legjobb, legokosabb egyedét űzted el a háztól: hiába téped gyérülő hajadat, mert barátnőd ezúttal „vérig sértődött” ... Azután ismét beigazolódott, mennyire térkép nélkül kószálsz a nők lelkében. Nem sértődött vérig, vagy ha igen, elég gyorsan kiheverte, mert amikor egy randevút beszéltél meg a szexuális mizéria végett a ház előtti telefonfülkéből, valaki megállt a hátad mögött, pillanatok alatt kódolta a célirányos beszélgetést, kiragadta kezedből a kagylót, s beleszólt, hogy az ügylet nem aktuális, mert itt van a vércse . . . Azzal le is nyomta a villát, átfogta a nyakadat, szertartásosan üdvözölt, karon ragadott, s te fordultodban ujjongva és szájtátian nézted a telefonzsinór kagylóját: olyan volt, mint egy akasztott ember. * # * 16
