Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - SZEMLE - Katona Imre: Kecel története és néprajza: [könyvismertető]
dául élek benne. Nem valami eredeti fölfedezés ez, mégis könnyen megfeledkezünk róla, amint tollat veszünk a kezünkbe. Holott egy epikai mű hősének ugyancsak élnie kell az adott, ábrázolt világban. A Tűzbe vetett evangélium más — főleg hosszabb — verseinek jellemző újdonsága a his- torizálás jelentésváltozása. A dalszerű formák szubjektivizálódását a hosszabb kompozíciókban egyre epikusabb, egyre alanytalanabb historizálás ellentételezi. Megvalósul az egyik korábbi Bakavers jóslata: „Legenda, hát lehullasz, / sorsunkká nyűtt ruha!”. Az első kötet Dózsa-, Vörösmarty- és Petőfi-verseivel ellentétben a Trauermarsch és a Háborús téli éjszaka ugyanis — nem szerepvers. Mivel a választott korszak (századvég/századelő) itt nem az értékbizonyság, hanem az értékpusztulás kora, a szubjektum és a világ közt feszülő értékkonfliktus — ■ vagyis ugyanaz az indulat, ami a dalszerű formákban munkál — ezúttal kifelé mozdítja az alanyt a leírás középpontjából. így konfliktusuk a leírás, az ábrázolás javára dől el. Messe Szexárdique! Már ez a cím is milyen találóan sűríti magába európaiság és provincializmus távoli pólusait, amelyek között oly reménytelenül lebegett a magyar századvég! Az európai nagyság, Liszt Ferenc Szekszárdi miséjét akarja előadni Séner János, a szekszárdi dalárda vezetője. Első kísérlete a vidéki dalnokok képzetlenségén megbukik. Húsz év múltán hírét veszi, hogy egy zeneműkereskedő özvegye eladásra kínálja a mű partitúráját. A millenáris lázban égő székesfővárosba utazik. A partitúrát sikerül megszereznie, de a bemutatónak élete az ára. Baka István mesterien ötvözi a valóságot a fantasztikummal és a múlt lázálomban felbukkanó képeivel. Séner vállalkozásának reménytelensége, ambícióinak eleve kudarcra ítélt mivolta fejeződik ki abban, hogy a vele történtek valóságossága — attól a perctől fogva, hogy a millenáris kiállítást romba döntő fantasztikus égiháborúban fejsérülés éri — kérdésessé válik. A realitás és az álom között lebegő történések jelképi értelmét egész sor egyéb ironikus kettősség erősíti meg. A döly- fös millenáris kiállítás szemlélésébe merült Séner annak az asszonynak a házát keresi, akit 1848- ban, a főváros kiürítésének kavarodásában hagyott magára, s aki őt, a csatában megsebesült sváb népfölkelőt, hónapokig ápolta ott. „O persze most is hangversenyezik valahol” — gondol irigységgel elegy csodálata tárgyára, Lisztre, miközben a Szekszárd felé tartó szekér rázásától felszakadnak a sebei. Sénert naggyá teszi, hogy lehúzó körülményei, s az ezekből fakadó állandó sértettsége dacára tisztában van az értékekkel. Magyarabb a magyarnótázó vidéki dalnokoknál, és legalább annyira európai — lélekben —, mint világhíres példaképe. Kicsinyes sorsba szorult nagy lélek, az osztályrészéül jutó történelmi kor emlékezetes, jelképes alakja Baka István e novellahőse. A novella fantasztikus befejezése, a síron túli bemutató, mint jogos írói igazságtétel, pontos és esztétikailag is indokolt, mivel Séner nagyon is konkrétumokba fúlt életének belső értékességét hangsúlyozza. Ahhoz azonban, hogy az írói mindenhatóság e megnyilvánulása hiteles lehessen, a szerzői szubjektumnak előbb meg kellett tartóztatnia magát, a történet mögé kellett rejtőznie. Ez pedig valóban nem könnyű feladat. Hiszen, ki ne szeretne mindenhatóvá válni, legalább annyira, amennyire költő és olvasója a líra tűhegyén állva annak érezheti magát! Ehhez képest az epika valóban valami szükséges rossznak tűnik: eszköztára afféle kínzókamra, amelyet az író a maga és a nyájas olvasó számára rendez be, hogy a narráció csigaáttételei, az irónia hüvelykszorítója és egyéb kellemetlen eszközök segítségével átformálhassa benne a mindenható szubjektumot az előttünk volt szubjektivitások kristálykeményre száradt guanólabirintusának — a történelemnek — lakójává és tovább-alakítójává. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984) CSORDÁS GÁBOR KECEL TÖRTÉNETE ÉS NÉPRAJZA Különféle évfordulók és kisebb-nagyobb korszakváltások kapcsán szoktak az összefoglaló jellegű monográfiák megsokasodni. Ez az új hullám napjainkban a Tiszántúl felől indult, hamarosan elérte a Tisza-, most pedig Kecel reprezentatív monográfiájával a Duna vonalát, remélhetőleg sor kerül a Dunántúlra és a Kisalföldre is. Az alföldi monográfiák nemes versenyben vannak egymással, legtöbbje jobb is, mint közvetlen elődje volt, és most ez a legújabb keceli összefoglalás került kétségkívül élre. Ez több szempontból is méltánylandó: maga Kecel „mindössze” 250 éves település, kevés írásos forrással, még gyérebb előmunkálatokkal rendelkezik; nagyközség ugyan, de társadalmának és életformáinak tagoltsága mégsem éri el a mezővárosokét, ráadásul egyik szomszédos népcsoport területéhez sem sorolható. Bárth János utószavából kiderül, hogy Kecel monografikus feldolgozására elsősorban a helyi vezetők gondoltak, segítségük és anyagi támogatásuk nélkül ez a nagy vállalkozás soha nem kerülhetett volna tető alá. Minden illetékes szakma is bekapcsolódott, a derékhadat értelemszerűen a néprajzi kutatók alkották. A szerkesztőnek már az elején nem kis erőfeszítésébe került, mire Kecelt munkatársaival elfogadtatta; némi mellék- zöngék még maradtak a „bormelléki zsiványsá- gokból”, és a kényeskedő ízlésűek semmi jellegzetesét nem találtak ebben az elmagyarosodott- nak vélt népességben. Pedig minden szempontból kitűnő modell; a jövevények a község régi nyomvonalára települtek, kultúrtájjá változtatták a török alatt pusztásodott természetes tájat; szer91
