Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - SZEMLE - Katona Imre: Kecel története és néprajza: [könyvismertető]
ződéses jobbágyokként mindig is egy kicsit szabadabban éltek, mint az ország lakosságának többsége, az egyes termelési ágak (földművelés— állattartás—szőlő—erdőgazdaság) rugalmasan kiegészítették egymást, a falut körülvevő tanyák összetett, nyugatias típusú gazdálkodást folytattak; és manapság is töretlen a vállalkozói szellem, termelési kedv a gyarapodó szakszövetkezetekben. Kecel sajátmagának köszönheti mai gazdagságát, rohamos fejlődését, egyre gyorsabban kibontakozó városiasodását. Kecel negyedévezreddel ezelőtt 47 helyről települt, a jövevények zöme a szomszédból és Pest megye északibb területeiről érkezett, de a szálak Nyitra megyéig húzódnak. A lakosság nemzetiségi szempontból egy ideig még vegyes volt, a többség magyar, valamivel kevesebb szlovák és egyéb nemzetiségű. Egy-két nemzedékig itt is dívott a kétnyelvűség, mint a közeli és a távolibb telepes községekben, majd a magyarság javára billent a mérleg, másutt esetenként a szlovák vagy a német jelleg vált uralkodóvá. A nemzetiségi hovatartozást ilyen esetekben sokkal inkább folyamatában kell néznünk, mintsem állapotként, és minden szemléleti kizárólagosság torz képet ad, hiszen a szlovák vagy a német, esetenként délszláv lakosságba is sok magyar olvadt fel az utóbbi 150—200 év alatt. Kecelen a családneveken kívül ma már csak a hiedelmekben és a szokásokban van némi szlovák hagyomány, az életformában, a gazdálkodásban és a társadalomban nincs, sőt a népzene is teljesen magyar jellegűvé vált, ill. volt is, ellenben délszláv hatás lehet a tambura- zenekar közkedveltsége. Hasonló a helyzet a környező magyar többségű tájak viszonylatában is; míg a pásztorkodás szinte teljes egészében a Kiskunság felé mutat, néhány olyan dalt (— Zörög a kocsi...; — Elmentem én a kocsmába . . . stb.) is ismernek, melyek viszont a Kiskunságban nem voltak elterjedve. Sokféle és szoros szálak fűzik községünket a Duna mente magyar lakosságához is, bár éppen a megszínesedett kalocsai viseletét már nem vették át. Bárth János utószavában szerkesztői célkitűzéséről ezt olvassuk: „Kecelről írt könyvünk elsősorban gazdaságtörténeti és néprajzi jellegű monográfia. A régi és a mai keceliek életformáját, ill. életforma-változásait igyekeztünk feltárni, bemutatni. A monográfiát egyszerre szántuk krónikának, tudományos igényű tanulmánynak és sokszor előkerülő olvasmánynak. Arra törekedtünk, hogy könyvünk legyen múltat mutató igaz tükör a falu népe számára, és jelentsen fontos párhuzam- és adatlelőhelyet a magyar történeti tudományok művelőinek!” (1206—7. old.) Nézzük meg, sikerült-e ezt az igazán maximális célkitűzést megvalósítani!! A mű I. része gazdaság-társadalom- és néptörténet, valamint történeti néprajzi rekonstrukció, a II. pedig újkori tematikus néprajzi körkép. Mindkét rész meglepően gazdag, kiérlelt és külön- külön is történeti és leíró egyszerre, természetesen a források-adta lehetőségek szerint. A történeti-néprajzi rekonstrukció legalább olyan jól sikerült, mint a jelenkori bemutatás, amely napjainkig követi a fejlődést. A 18—19. századi kép is szinte teljes: határhasználat, gazdálkodás, település és építkezés, mindennapi élet és ünnepek stb. olyan közelképekben kerülnek elénk, mintha a Szerző, Bárth János, e történeti korban végzett volna néprajzi gyűjtést. Pedig mennyit panaszolja a források hézagosságát, nehezen kibogozható szövevényeit! Mégis vagy éppen ezért, minden esetben bravúrosan oldja meg feladatát: a népesség mozgását, a zselléresedést, a 19. századi fokozott robot elleni küzdelmet éppolyan plasztikusan ábrázolja, mint ahogyan szemünk előtt látjuk a táj átalakulását, a kései, de annál gyorsabb tanyásodást stb. Szerzőtársai tovább árnyalják és gazdagítják ezt a történeti-néprajzi képet. Kecel újkori néprajzának fejezete az előzőnél nagyobb tematikus tagoltság ellenére is lényegében történeti szemléletű: a „régi”, „ősi”, „ősi soron” és hasonló kifejezések kiszorultak, pontos időhatárokat kapunk, és a legtöbb szerző „elmerészkedett” máig. Igazán tanulságos pl. a mai viseleti, zenei kép is, az átalakult gazdálkodásról, életformáról és társadalomról nem is szólva. E történeti-néprajzi összeforrottság e nagyszabású monográfia fő erőssége, az új néprajzi iskola az eddigieknél is szélesebb kibontakozása, amelynek ezúttal a legteljesebb történetinéprajzi faluképet köszönhetjük. Ettől visszafelé való lépés már nem lehetséges, előre talán inkább, főként a gazdagabban dokumentált dunántúli és kisalföldi falvak esetében. A történeti és a néprajzi varrat azonban még szemmellátható: a település, pásztorkodás és több más fejezet is bizonyos szempontból megosztott, noha kellő módszerességgel mindent megtettek az átfedések kiküszöbölésére. (Egyetlen példa: ha valakit csak a pásztorkodás érdekel, olyan gazdag, ám nem együtt van kibontva, hogy éppen 6 helyen olvashat róla!) Igazán hálás feladat lenne az egybecsengések ki keresgélése, de méltánytalanság a szerzői gárdával, főként pedig a szerkesztővel szemben. Igazából csak az utószóban említett fejezetek kimaradását, részemről még a népköltészetről szóló bemutatás vérszegénységét, ill. hiányát, valamint az embertan mellőzését sajnálom. A szerzők külön-külön is méltatást érdemelnének, többségük a legjobbat és a legteljesebbet is nyújtotta, de 27-en lévén, igazságtalanság lenne bárkit is külön kiemelni. A maximalista célkitűzést maximálisan sikerült elérni, és ez főként Bárth János szerzői-szerkesztői érdeme. O tudhatja, melyik szerepe volt nehezebb: a 300 old.-nál is terjedelmesebb része, benne tanulmányok sorozatának megírása — melyek történeti-néprajzi aspektusukban a monográfia gerincét alkotják —, vagy a szerkesztés ezer gondja. Mind a szerzőnek, mind pedig a szerkesztőnek együtt és külön is gratulálhatunk. Aligha van olyan ábrázolási lehetőség, melléklet dokumentumféleség és mutató, melyet ki nem 92
