Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet
A kiserdőt néztem. A d.-i kiserdőt. . . Ballagok a „sziget” felé. (így nevezi az n.-i nép a Duna és a holtág közti erdőt: ősi, vad rengeteg, benne tócsák, erek, millió szúnyog, siklók, békák, eldobott fegyverek: kardok és puskák, tőrök és rohamsisakok, meg a csontok, itt-ott. „Csak a balhé, mind- örökkön”: N. környéke sokszor volt csatának tere, hullott az ellen, bizony: török, német, rác[z], nomeg a testvéri magyar. „Végső soron mindegy, ki az ellenfél, a lényeg a háború. Hogy legyen”, mondaná erre Beke, és mondja is.)— Ballagok a sziget felé, dús reményben: „Ma mit találok?” Fegyvert, kincset, csontot, vagy csak szerelmespárt, ismét? Unom őket, ők is engem, ha meglátnak: még gyerek vagyok, és dúl a szünidő. — Ballagok a sziget felé. Idő jó, süt a nyár; felettem ég, a kék, alattam föld és fű, és nem más: ingó álom vagy a város szürke köve. Jó itt; szeretem. Van minden, mi nyaralandó: kanális, kis- és nagyerdő, Duna és halott ága, templomtorony, benne harangkötél, kert, hatalmas, a nagyszülői kégli körül, szóló szőlő, csengő barack, málna és meggy!; lehetséges halászni, vadászni, ürgét önteni, barangolni sűrű-setét fák alatt, s találni kincset, fényeset, csillogót! — Megyek, persze, a sziget felé; elmarad a falu s éber tornya a templomnak. Előttem: a holtág. Földtöltés vezet rajt’ keresztül, út az erdőbe. Megyek, átal. Kétoldalt öreg, szagos víz, hínáros, békalencsés, benne él a csukafejedelem (kifogni kívánatos; majd, ha felnőttem). Közeleg az erdő, már hallom zúgását, hív vagy riaszt? .menni kell, keresni, keresni! ... — Valaminek mindig folyni kell — mondta Beke. — A háborúban a vér folyik, békében a bor meg az ondó. Lehet dönteni, hogy melyik legyen. Fecó nem szól. Ott jár, ahol tegnap (vagyis sehol, mert nem emlékszik), kezében a pohár és a piros lőre (szokványos kép; talán csak a tartalma s a poháré változik); néz, bele a borba. Fölémborul a fák koronája. Megérkeztem: íme, a rengeteg erdő. Sötét van, ijedelem. Szúnyog dong, madár rebben. Ártér ez, nem más; loccsan a, toccsan az ér, ahogy átgázolok. Ott. .. Ott... Mi az? Csillog, villog is ... ez lenne ... A kincs? — Nem, illetve igen!: Premier dobfelszerelés. Áll az erdő közepén. Megérkeztem, megtaláltam. N. falu, a múlt és minden ilyesmi eltűnik. Körben az erdő, az örök és általános, és benne az egyetlen megmaradott: a dob. Minden mást elvesztettem és elfelejtettem. — ... Ülök, be a Premier mögé. Zúg, no zúg az erdő, felettem és köröttem és mindenhol. Hallható lesz vajon a négy? Az ütem, a kiállás, az off beat, a zene a dob által? Üssem-e, verjem-e, s ha igen, kinek és meddig? Tudom, eltűnök hamarosan, tócsa marad csak a szerelés helyén, meghaltunk, én és a Premier, de addig is: ütni kell, szólni kell, élni kell! .. . Beke: — A nevelt lányok első gyermeke mindig a mostohaapjuké. így van ez. Lia Fecó felé csúsztatta csontos kezét. Szeme gülü, érzéki; foga elővillan, fekete szemöldje felhúzódik, haja száll a nemlétező szélben. — Feri, te .. . Kívánlak. Részeg vagyok, és kívánlak. Te, Feri... Fecó: csendben. Tán nem is hallja? — Szeresd őt, Fecó — mondta Beke. — Tegyél vele jót. Beteg. Szeresd őt, Ferenc. — Szeretném ... ha minden viszonylagos lenne — suttogta Lia. — Veled, Fecó. Csak te. Only you, Feri. Amikor megláttalak a patakparton, rögtön éreztem, hogy látlak a patakparton. — Tudnod kell, Fecó, hogy idegbeteg — mondta Beke. — Kezelés és az orvosa alatt áll. ... Bamm-bamm, dobolni kezdek!, közepén az erdőnek. Reng a rengeteg: jól hallani (mégis!) a Premier szavát s az enyémet. Jó a négy s a szó s a tett: bűvölten zúg az erdei világ. Vágtat a verő, a két pedál nem nyikorog, pufoga nagydob, reccsen a pergő, leng a csinn, felső és alsó a méla hangú tamtam . . . Játszom, és győzök!: fél a félelmetes erdő, és nem bánt a szúnyogok serege; megúsztam a halált ma, s tán holnap is ... — 24
