Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

Kincs emelkedik a moha fölé. Négy negyedben táncol a ládika, ékszer, aranyérme, szerelem s lánya, a bizalom; brilliáns és hatalom, gyöngy és sorra a sikerek, kaláris és az örökélet, egészség, platinából, diadém, minden reggelen és annak homlokán, gyűrű, zálog és jel, a hit bizonysága, benne a kő, kék, mint a lélek békéje az estéken, csillanó karkötő, forgó szemei: a szerencse, násfa, kösöntyű, és a hatalmas szoliter gyémánt!, vizében mosolygó, boldog fickó lubickol, ki, lám, kincset zenélt elő a félelmetes erdő közepén — én, Á. L, az ember.

... — Jó, hogy mosolyogsz — szólt felém Beke. — Ez most a mosoly országa.

— Fecó — suttogta Lia. — Dönts felőlem. Mint a tőkét. Ne siránkozz. Tanárnő vagyok, jól ismerem József Attilát és testvéreit. Meg Thomas Mannt, a „József és testvéreit”. Szeretsz?

— Hülye némber — mondta Beke (húga ügyében). — Pedig ... Amúgy rendes lány. És a húgom.

— Szeresd már, Fecó, ezt a Liát — mondtam — s aztán menjünk. Este zene lesz, munka a Tulipánban.

— Tudom — mondta Fecó. — Van két új témám. Kibontjuk. — S a pohár forgattat- ván közeledik a szájhoz ...

— Ferenc — mondta Lia. — Nem tudok élni. Nélküled. Amikor megláttalak, rögtön tudtam, hogy téged látlak.

— Van érzéke a gúnyhoz, ez kétségtelen — mondta Beke (Liáról, nekem. „Kit érdekel?” Lia: bolond és gennyes. Ki ül majd helyette az árokpartra?) — De ez kevés — folytatta Beke. — Tudnia kellene, hogy az embert csak két dolog nyugtatja meg: az orgazmus, vagy egy organizmus, amely biztosítja számára a gyilkolás lehetőségét.

— Fecó. Szeress. Mindent fizethetsz nekem, még a birkát is. Nem érzed, hogy nem érzel semmit? Nem veszed észre, hogy nem veszel észre?

— Játékos lény ő — mondta Beke. — Sose lesz nő belőle. Kétnemű. Pontosabban: nemtelen. Lehet, hogy idővel bemelegszik, de még az sem fogja érdekelni különösebben. Pedig homokos nők esküsznek egymásra.

— Fecó! — sikkantott Lia. — Hallasz rám?!

Fecó ... Dúdolni kezdett. És zongorázni, az asztalon. Halk, dünnyögő zene kerekedett (az volt, igen!) a leveles vendéglőben, megrezzentek a lugas szoléi, ütemre pattogott az asztalok szúette fája, csörrent a palack s a pohár (Lia elhallgatott, Beke is), a birkaszag testet öltött s karcsú mozdulattal táncra kérte bor-társát, pirosán lejtettek a vadszőlős tető alatt, felettünk a nyár megértette, hogy vége: az Ősz közeledik a zümmögő dalban, Fecó által.. .Tudtuk már, mindannyian, miért gyűltünk itt össze négyen: Hogy meghallgassuk a szelíd, furcsa dallamot, amelyet Fecó tegnap óta hordoz, eszméletlen bolyongásban, s amelyet most elhozott nekünk... És megtölti, megindokolja, megmenti vele üres napunkat. Köszönet érte.

Hihetsz nekem, Zsuzska, nem hazudok.

Tüzel a nap fedetlen fejünkre. Ketten megyünk: Fecó és én. Beke és Lia ottmaradtak, a leveles csárdában. „Lia, te féreg. Miért, jaj, miért nem rúgtam fel?” (Bánkódom, s fogy az út alattam, D.-Felső és a város között.) „Ágoston, te jószívű, jólnevelt ifjú, békességes író és zeneművész, minden másra alkalmatlan idióma, mi lesz így veled?” Ha minden patkányt, nőstény vagy hím, odaadóan végighallgatsz, s megpróbálod megérteni és megbocsátani, és közben vérig sérülsz: tenmagad? Meddig még bírod? Egy darabod, fontos részed, ott maradt Lia kapafogai között (tán nem is kell neki, kiköpi; a lényeg, hogy kiharapta), s most utólag filózol, vérzőén, hiányosan. Alig mész D. felé;

25