Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet
szétvetett combjait, fehér-csipkés bugyiját.. . Ám a feje elfordul, Fecót nézi, az meg őt. „Mi történik?” — Fecó! — süvöltöttem. — Itt vagyunk! Fecó és Lia egymást nézve ... mozdulatlanul... — Ismerik egymást? — kérdeztem. — Nem. Tudtommal nem — mondta Beke, és a pohárért nyúlt (kitapogatva; szemét nem vette le a „látványról”). Lám, íme; azt hittem, hogy mi vagyunk a látvány az érkező Szekeresnek; pedig ő az nekünk. Lia besegít a látványba: ő a meredt, magyarázhatatlan, látás-nélküli nézés tárgya. (Szomorú az arca; rajta ragadt a könny-máz; fénylik is; süt a Nap a parton.) A háttér: mint régi festményen, szinte éled az ő mozdulatlanságuk megett (és at tói!), zúg, hajlong a kiserdő, D.-Felső dzsungele, felette lecsapni készülő ritka madár; őz baktat a szántóföldön; billeg a barázda, erre jön (lám, merőleges a patakra s ránk is; ülünk a csárdában, jó, hogy megállt s fordult az eke, ülhetni tovább, a patak is helyén maradt.) Ég és föld, egymás viszonyában: békés egység van ma reggel s délnek előtte, szelíd a táj, pasztellszínű, tangens; a lágy, finom mozgás, amelyet most művel, csak a merev-mozdulatlan páros érdekében történik ... Mintha állna az idő. (Áll is? Nem, nem, ketyeg a kedves Rakéta.) Cserg a patak, el előttünk, egyébként csend, fű se nő. Ülünk, ők állnak-és-ülnek, fele-fele: Fecó áll, Lia ül. Dúl a tekintet: a lányé alulról felfelé, Fecó le, menetelesen: lassú lejtőn gurul Lia felé a „nézés”. „Mit látsz, ó Fecó?” Beke nem érti, mit lát; én is csak sejtem: Fecó nincs magánál. Megállt, legyökerezett a váratlan hangok hatására, de nem fogja fel, hol, ki, miért. Alszik. Álmodik. És beteg, mindenképpen. — És Lia? Ő miért nem mozdul? Ő észnél van; ha nem volna, futva távolodna a mezőn, az erdő felé, hogy önmagát valamely fészekben megtalálja. Márpedig ő leült a partra, szemben velünk, s mutatja felém combja között nemének jelvényét ... — Titok honol a patak felett. — Te ... — nyögte Beke. — Mi van ezekkel? — Nem tudom. Lia felállt, Fecóhoz lépett, átfogta a nyakát, megcsókolta. Fecó: mint aki álomból ébred ... — Bravó — mondtam. — Mint a mesében. Hé, Fecó! Ide, ide! Van bor! Búza, békesség! Meg birka is! Felém fordította a fejét: megismert. Elmosolyodott. Leemelte magáról Lia karját, elindult... A pataknál megtorpant. — Hogy menjek át oda? — kérdezte halkan. — Lábon. Messze a híd — mondta Beke. — Messze, és felesleges is. Lia a vízbe lépett; alig ért a bokájáig. — Gyere utánam — szólt Fecó felé. — Gyere, ne félj. — Csak a balhé, Beke, mindörökkön — mondtam. — Jól vagy? Már nem, ugye? Vagy most igen? ... Fecó hallgat; elmerengve forgatja a poharat. Talán a titokzatos, sötétbe borult utakat próbálja felidézni, amelyeken tegnap bolyongott . . . Lehet, hogy neki, Fecónak a jó? Másnapra mindent elfelejt. Mintha semmi (misem) történt volna, pedig lehet, hogy ölt, ölelt, csalt, hazudott, két hangon dalolt, fára mászott, mocsárban fürdött, fát vágott, tüzet gyújtott... És most itt ül, tisztán és megkímélten: nem emlékszik, semmire. Beke: — Minden nő homoszexuális. Egy részük tudja is, a többi nem. Lia felnevetett (egyetértőén?), s ismét Fecóra nézett; általában mindig F.-t leste, még ivás közben is, csak akkor vette le róla dülledt tekintetét, mikor Béluci megjelent, vagy a bátyja megint mondott valami disznóságot. . . 23
