Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

— Eszel? — nézett rám Beke. — Van birka. Pörkölt. — (Elvira jutott eszembe; a kisdinnyét is el kellett volna hozni tőle. Most otthon ül, és sírva eszi. Hol vagyok?, kérdi, s rág. Holnap újra a piacra megy, egy másik dinnye érdekében. Ott leszek én is, a büfénél, de nem mozdulok. Mentse meg Elvirát, naponta más. Nekem jó itt, a békés csárdában. Érzelem: csak akkor jő, ha légy van a gulyásban .. .)

— Eszem — mondtam. — Eszem a birkából.

— Pincér! —süvöltött Beke.

— Minden viszonylagos — mondta Lia. — Mi is.

— Ezt most miért mondta? — kérdeztem.

— Mindegy.

— Igaz. Pincér! — kiáltottam.

— Jön már, nyugi — mondta Beke.

Lia sírni kezdett (s folytatta).

— Mi baj, kisasszony?

— Mi baj? — szólt a pincér, öreg, ősz, jólelkű ...

— Semmi, Béluci — hüppögött Lia. — Tényleg semmi.

— Birka kéne, ha vóna — mondtam.

— Egy, kettő?

— Kettő.

— Egy, kettő?!

— Három — mondtam.

— A kisasszony soha nem eszik birkát — mondta a pincér, és elnézett a fejem felett.

Lia felpattant, kirohant, levette a cipőjét, átgázolt, leült a túlsó patakpartra.

— Mi baja? — kérdeztem, teljes értetlenséggel.

— Beteg — mondta Beke. — És nincs, nincs, aki ... megmentse.

— Kettő és három birka — suttogta Béluci.

A patakparton, szemben Liával, Fecó közeledett.

„Szépen összejövünk”, gondoltam. „Mintha megbeszéltük volna.” Én elindultam D.-Felső felé, Fecó onnan jött. Félúton találkoztunk. Ő jött elém s én elé: hogy ne menjünk tovább. Itt maradunk. Birka, Beke, Lia. Aztán leszáll az est, vár a Tulipán, indulunk a mjuzik irányában ... Gyors futam, pergetés a dobon: gyógyulnak az Élet sebei. Elvira nevet s nem fél, győztes ő és szeretik; Erzsi hű s harmatos; Beke szelíden lebeg a föld felett, tiszta lelket és dumát nyer az álomban; Lia nem sír, sosem, betegsége kiválik belőle s örökre elrepül; Edit színésznő lesz, díva, s kávékar helyett férfi-öleli; Berkesné széplánnyá fiatalodik, és leves helyett bájitalt főz nekem ... És levelet kapok mindig, mindenhonnan, mindenkitől, vastag levelet, hogy: Jó, hogy élünk, s hogy emberek vagyunk.

Hihetsz nekem Zsuzska, nem hazudok.

Vad örömben üdvözöltük Fecót, szinte áthajoltunk a patakon, hogy megállítsuk. (Lia mellékes lett; vagy az is volt? A sírást abbahagyta, üdvözülten nézett Fecóra: ki az, aki fontosabb, mint az ő sírása?)

Fecó megállt (a túlparton), álmatagon mérte fel a látványt: két ismerős a leveles csárdában, ordítva köszöntik s láthatóan hívják is. A harmadik lény (a látvány része ő is): lány, riadt, rögvest-felugrik, szeme könnyes, épp' abbahagyá a sírást, nő ő, ez biztos... Vagy csak én, Á.L. látom így? Fecó semmit nem lát? Honnan jön ily betegen? Mereven áll, néz, néz. Tudja egyáltalán, hol van és vagyunk? — Pedig Lia: nő, igen; innen a vadszőlő alól nézvést: nő, mert rakott szoknyája felhúzódik, s látni engedi barna, kissé

22