Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

közel a d.-i cafkaság. Futó kaland a hűvös szobában, gyors numera, és vissza a város ölébe. Nagy öröm a kiskert. Bab nő, borsó, jó növények, gondozni őket felesleges. „Ne felejtsd el, Józsi, a vizet elzárni!” Fű, fa, virág. Parcella, négyszögöl. Betonkerítés, vaskapu. Garage. Nem, ez nem az a „falu”, a rusztikus kültelek, mint D.-Alsó felé...

— Uram — szólítottam meg az egyik nyaralót (ült a kiskertjében és nem csinált semmit). — Mikor és hogyan jutok el a felső állomásra?

— Arra — mondta, és nem mutatott semerre.

— Tovább, egyenest? — kérdeztem (rábeszélően).

— Igen. A Birkacsárdánál balra, a patak mentén.

— Kösz. Jó nyaralást!

— Ősz van — mondta, és elfordult.

... És a felirat: BIRKACSÁRDA.

— Szia — mondta Beke. —Jó itt. Gyere, ülj le. Ez itt a húgom: Lia.

Igen, ott voltak: Beke és húga, Lia. Jókedvűen ültek a kerthelyiségben, a birkaszag közepette. Felettük vadszőlő, előttük piros terítő, jóféle bor (piros) és poharak, igen; odébb (de nem messze) a patak, csergedezik a napsütésben. Hangulat van, kétségtelen. A házból kedves, konyhai jelzések: rotyog a birka, szaglik a bor.. . „Kis-, kerti vendéglő.” Alig néhány vendég, s távozóban. Csend van, béke. Leülök.

— Hol jársz erre? Eltévedtél? — így Beke.

— Humoros — mondtam.

— Az — szólt s mosolygott Lia; fekete hajú, nagyfogú, „csinosnak mondott” nő; bébikék blúz, fehér szoknya. Fiatal még, tán huszonöt éves. „Bárányka”, gondoltam stílusosan, „fekete bárányka”.

— Iszol? — kérdezte Beke.

— Á, nem.

— Maga . .. író? — kérdé Lia.

— Nem — mondta Beke. — Zenész. Dobos.

— Igen? — Lia szeme kerekre, benne öröm (lám, barátja ő a mjuziknak).

— Szóval itt vagy — állapította meg Beke. — Örülök. Erre van a nyaralónk, nem messze, és néha ... Kijövünk.

— Egymással — nevetett Lia, fehér, túl-nagy fogsor . . .

— Lia tanárnő — modta Beke. — Okos lány, de van humora.

— Látom — mondtam.

— Látni? — szólt Lia.

— És hallani.

— Még szerencse. Látni, hallani ... Fontos dolog.

— Maga tényleg nagyon okos — mondtam.

— Udvarol? — mosolygott Lia.

— Annak is veheti.

— Szép itt — mondta Beke. — Nem szép, Laci? Még szép.

— Szeretem a bátyámat — mondta Lia. — Kivéve, ha részeg. Akkor olyan durva. — (És „finoman” felvette a poharat.)

— Tudom — mondtam (dühösen). — Legutóbb azt mondta egy nőre, hogy azt csinálta vele, amit a kisdisznó a tölgyesben: eltűnt a makk a szájában.

— Fuj! — mondta Lia, és felragyogott a szeme.

— Hazudsz — mondta Beke. — Ilyet sose mondtam.

— Mondtál mást, szebbet.

— Fúj! — mondta Lia. — Hagyjátok abba.

21