Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Féja Géza: Hajnal utazás: Magyarok csodája: elbeszélések

Ott maradtak a sovány földön, sűrű erdőben, vadhúson és rozskenyéren, néhány nyomorult jobbágy szolgáltatásából élve; — lovon, folyton lovon, száguldásuk vonta meg az ország határát. Azután Andris iskolára ment, akkor érkezett vissza, mikor apjukat kiterítették. S mekkorát változott édes bátyja. Milyen érthetetlenül beszélt, csak hallgatta szájtátva:

— Haza ez? A népe már tót, ura meg német, a magyart kiirtották, mert protestált, az Istenre apellált kegyetlen urai ellenében.

— Hát hol a haza? — kérdezte félénken az öccs.

Gyönyörű, csillagos nyárvégi este volt, a tornácon ültek. Andris a mellére ütött, meg a csillagok felé mutatott, arra, ahol a Tejút fut.

— Itt meg ottan!

Csak álmélkodott, és nem merészelte firtatni. S maradtak, Andris lépett kihűlt apjuk helyébe, ám egyszer megjelent az ősi porta előtt egyik jobbágyuk, a szelíd Jankó, fakó arccal, girhesen, rongyokban —feleségével és négy porontyával. Jajgatott hosszasan és siralmasan, térdére vetette magát. Andris meg csak nézte egyre komorabb tekintettel. Végül intett:

— Semmivel sem tartozol. Menj békével!

A jobbágy nem mert hinni fülének. Ilyen szó nemigen hangzott úrnak ajkáról. Meredten bámult, aztán sírni kezdett, a kölykök is rázendítettek, hogy hűségüket bizonyítsák apjukhoz. Andris lehajolt, felemelte a legkisebbet, karjára vette, megcsucsuj- gatta, azután magasba emelte:

— Nagyra nőj!

Csak a porontynak kívánta? Vagy az egész népnek? Talán népeknek? Ki tudja? Ám sohasem bírta elfelejteni ezt a pillanatot. Azután bejöttek a házba, s ott szólott ismét András ellentmondást nem tűrő hangon:

— Innét pedig megyünk.

Innét? Az ősi foglalásból? Igen, csak menni, menni, emberibb tájra érkezni. Lóháton, fedeles szekerekkel, vörhenyes erdőkön keresztül, őszi harmattól csillogó, aranysárga falevéllel hintett fölföldi utakon, és újra kezdeni. A hőséggel, ki bévül lakozik, friss életet sarjaztatni.

így jutottak Kassára, burgerek közé. Óh, ezek a burgerek! Naphosszat házakban, műhelyekben, boltokban serénykednek, görnyedve munkálkodnak, adnak-vesznek, áruikkal szekereznek. S az utcáik! Szűkek, mint odahaza a csapások, házaik meg összebújnak, akár a szegény ember malacai. De a házaik belseje! Amilyen szürke kívülről, olyan pazar belül. Csupa kincs, selyem, bársony, míves bútorok, dagadó párnák, színekben tobzódó függönyök. A házakban pedig csupa sápadt, szobaievegőn élő asz- szony; pézsmaillatot páráznak, firhang mögül lesik az életet.

Ezek a burgerek! Mennyire csak magukért és maguknak éltek. Nékik csak Kassa létezett, a város, s azon túl ellenséges világ; falakat emeltek és cselszövényt forraltak ellene. Andris tárta ki ennek a városnak a kapuit, hogy hömpölyögjön be az ország láza és keserve. Hadd költözzön be a burgerek leikébe is. Könyörgött, dörgött, fújtatott és átforrósította a burgerek szívét. Szenátor lett és követ; ment szánkón vastag bundában Pozsonyba, diétára, ott szövetkezett Vitnyédy úrral. Zrínyi Miklós fiskálisával, szívbéli emberével. Vitnyédy urat azután ő is megismerte, már érett legény volt, midőn hozzá küldötte Andris Sopronba, rejtett levéllel. Minő ház is volt az! Udvara csak nyúlt és nyúlt, mint a rétestészta, mintha nem akarna vége szakadni. Egymás hátán istálló, szín, csűr, kamrák. Lovasok vágtattak ki és be, a kapu alatt hintók dübörögtek, szekerek nyikorogtak; urak érkeztek, jobbágyok falkája várakozott a tornácon bánatos türelemmel. Benn nap mint nap három íródeák rótta a betűt, s Vitnyédy úr reggeltől éjfélig lobogott, világított. Ő meg csak bámulta, itta szavát, most is hallja:

8