Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Féja Géza: Hajnal utazás: Magyarok csodája: elbeszélések
— Kelet s Nyugat közepette, török és német halálos szorításában égünk mi. Hunnia, a fogyhatatlan tüzű csipkebokor. Sem Nyugat el nem öthatja, sem Kelet el nem tapod- hatja. Csak égünk szüntelen, éstüzünktől, kínszenvedésünkből fölszáll a féniksz madár. — Madár? A legény szájtátva bámult, nagyot lélegzett, mert ha mellére szívja a szavakat, megérti talán. Egy bozontos, busa fejű vendég azonban lelkesen, értőn bólogatott: — Itt röpdös a mi borús egünkön, a mi Istenünk óvja! Vitnyédy István pedig ekkor mélyen a legény szemébe nézett: — A mi nagy jó urunk, Nicolas Zrínyi, aki tűzből született, és tűzzel-vérrel váltja meg a szegény országot. A legény, az ifjú Dávid most kezdett eszmélni, ocsúdni. Értette? Sejdítette tán, de egész szívével, zúgó vérével érezte. Hívőn hitte. Vitnyédy úr pedig hozzá lépett, vállára tette kemény, nehéz kezét. Mély csönd támadt, a percegő lúdtoll megállóit a deákok kezében, lélegzetét fojtva figyelt mindenki : — Saeculumok dőlnek enyészetbe, míg tüzünkből, porunkból, falvaink és őseink hamvából megváltónk születik, aki világosságra vezérel minket. Vitnyédy István ekkor avatta őt kuruccá. Ekkor tudta meg, hogy mi a haza. Oltár, melyen szüntelenül megtörik testünket és kiontják vérünket. Ebben a pillanatban, itt a kassai éjszakában hideg borzongás járta át. — Vajon most én vagyok soron? Az én véremre szomjas a föld? Nékem kell hamuvá égnem, hogy ismét féniksz szálljon borús egünkre? Mert ekkor már sok minden elvégeztetett. 1687. március 18. napját jelezte a kalendárium. Zrínyi Miklós vérét már régen beitta a Dráva-menti erdő avarja. Nem sokkal utána titokzatosan elhalt Vitnyédy István úr is. Bátyja, Andris úgy fordult le egyszer a székről ebéd után. Zrínyi Péter és Frangepán feje porba hullott. Az első kurucok! Thököly! Hol van már Thököly? Aki végiglobogta Fölföldet. Mosoly derengett most Dávid arcán. A vértanúké? Vagy az üdvözülőké? Keze a lúdtoll után nyúlt, és ráírta az asztalon várakozó pergamenre: Miraculum Hungarorum ... Magyarok csodája ... — Csoda — sóhajtotta — és minket bélyegeznek eretneknek, mert keresvén az Igazságot, protestálunk? Minket vádolnak, hogy nem hiszünk a csodában? Mi, akik lelkünket leheljük a porba, a véres sárba, mint egykor az Úr? Érezte, hogy a sors egész hősége felcsap benne. Ismét a penna után nyúlt, s rótta a papirosra: Fatum, fatum, fatum. — Megnyugodott, hogy minden elvégeztetett. Különb világosság úgysem gyúl benne, s érdemes-é, méltó-é sercegő mécsesnek lennie, midőn csillag is volt? Egészen elbágyadt. Nesztelenül az almáriumhoz lépdelt, nagyot húzott a boros serlegből, s vissza az asztalhoz. Ismét Vitnyédy úrra gondolt, aki két pogány felé akart sújtani egy hazáért. Hát mit is óhajtott Vitnyédy? Akik reá fenekedtek, azt mondották, hogy rebelliót. Rebellió? Amikor olyan szívet hordozunk, mint egykor Jézus? Szilaj fájdalom kezdett tombolni bévül, csaknem följajdult: — Óh, örökké szomjúhozó föld! Kívántad a Zrínyiek vérét, Frangepán vérét, Bónis Ferkó vérét. Czeglédinek, kassai papunknak megirgalmaztál, de rettenetes a te irgalmad is. Útközben lehelte ki lelkét, midőn a pozsonyi vésztörvényszékeié hurcolták. Nagyszombat határában, a búzák között. Arra gondolt, hogy így verejtékezhetett Jézus az Olajfák hegyén, s erre olyan mámor csapott föl benne, minőt sohasem adott sem bor, sem gyűlés, sem csata: — Talán az Isten érez ilyet? — kérdezte végtelen gőggel és alázattal. 9
