Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Féja Géza: Hajnal utazás: Magyarok csodája: elbeszélések

Én pedig lehajtott fejjel, bévülről válaszolom, hogy nagy gondok között halad az idő, s ha bévül nagyon fáj is egy hely, ahol tudvalevőleg a lelkiösmeret székel, azért előre, az engesztelő belső rendeződés felé tart a világ. (1954) MAGYAROK CSODÁJA így ül két álló hete magányosan egész éjszaka. Már elsőt kukorékol a kakas, ő meg csak ül magába süppedve. Március jár, de itt a Fölföldön — amint Vitnyédy István ne­vezte ezt a tájat — hegyek között tél ez még nagyon. Északról csak fú a hideg szél, árad a jeges lehelet, de téliesen fűteni restell már az ember. Éjjelre éppen hogy lan­gyos a vén kályha cserepe, hát prémes kabátot kerít vállára, úgy ül a pántolt széken. Pedig járkálni szeretne fel s alá, de a másik szobában alszik az asszony, és fölserkenne. Alszik, vagy ő is virraszt? Bizonnyal virraszt, de akkor még inkább facsarná a szívét, hogy embere egész éjjel csak jár-kel. Hát inkább ül a tölgyfaasztal mellett, előtte iro­mányai, fölötte polcokon könyvei, senkinek sincs annyi könyve Kassa városában. Ma­gányos gyertya ég, néha bánatosan serceg, mintha sírna. Sirat valakit? Jelt ád jó előre, mint a vészek madara? Mégsem koppant rajta, mert hogy így elült, moccanni is rest, mintha megdermedt volna, pedig lüktet az agya, érzi, midőn homlokára helyezi me­leg, szikár kezét. Pedig mennyit tevékenykedett a városnak házában, követségben, csatában, viták hevében, lovának hátán s irgalmat nyikorgó szekéren. Lüktetett, lelket és igét ontott szerteszét, mintha országnak szíve volna. Most meg csak ül éjszakáról éjszakára, bal­sejtelmek fúnak feléje, ellene támad mind, aki eddig mögéje sorakozott. Egyedül ma­radt, szembe kell néznie sorsával, életével. Eddigelé egyszerre csak megszólalt a belső hang, s kardot rántott, pennát fogott, vagy forró szavakat küldött csatasorba. Ám most bévül csönd támadt, némaság honol, s lassú hömpölygéssel áradnak emlékei, mintha még ők is búcsút akarnának venni. Mit cselekedhet ilyenkor az ember? Tenyerébe temeti fejét, hagyja: jöjjenek gondolatai. Hogyan is volt? Gyerekkora Nagyrákón telt, erdő szélén, hegyek ölében. Ám egy­szerre otthagyták; ő még legénysorban, de bátyja, az Andris már tekintélyes bajszú férfi volt. Elindultak és jöttek konokul, marcangoló fájdalommal a város felé, melyet Kassának hívnak. Sebzett szívvel, mert régen ülte meg a had Nagyrákót, IV. Béla ki­rálytelepítette ide őket. Őket? Az őst, akit Ráknak neveztek; talán mert rák jegyében született, s az időben az ember még közelebbi rokona volt a csillagoknak. Hát ide küldte a király határt őrző kapitánynak, miután a kutyafejű tatárok mindent feldúltak, megportyáztak s végül eltisztultak. Állani a végeken, szüntelenül vigyázni, virrasztani. Kóborlókkal, sanda tekintetű idegenekkel, medvével, farkassal viaskodni. Vadászat közben erdő mélyén nyársat forgatni, kupát emelgetni. Öreg ormokról szétkémlelni a világ négy tája felé. Azóta Rák magva elszaporodott, mennyi család szakadt ki belőle, s emelkedtek úrrá, nagyúrrá. Elmentek tányért nyalni, udvarnál lebzselni, donációt csikarni, népet nyúzni. Ők meg itt maradtak a gránicon. — Addig van itt ország, míg lovunk patája veri a gránicot! — mondogatta apja, aki­nek szilárd volt a hite, kemény a koponyája és harsány a parancsa. 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom