Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Márkus Béla: A "parasztpolitikus" író: Sarkadi Imre pályája 1949-1953 között

Még a debreceni időkből, mezei jogász korából, egyetemista éveiből mindenekelőtt Karácsony Sándor szerepével szükséges számot vetni. A Tisza István Tudományegyetem egyik legnagyobb hatású tanárának előadásai, szemináriumai elméleti megalapozását adták az otthon, a család gyakorlati, élő példáinak. A magyar reformáció és a népi kultúra szoros egybetartozását valló professzor nyomán pedagógiai, embernevelési alapelvvé avatódott „az ember a munkát (bármilyen munka legyen is az) ne a kenyérkeresetért, hanem magáért a munkáért végezze” mélyen a protestáns teológiában gyökerező gondolata. Egy másik állítással együtt, amely Sarkadi — másutt elemzendő— messianisztikus hitét az időszak „hivatalos” eszkatológikus-chiliasztikus céljaitól és eszméitől szembetűnően megkülönböztette. Nevezetesen annak a kételynek a továbbéléséről van szó, amely a „mássá tenni valakit, mint ami” igyekezetével, a külső neveléssel, a Luther idézte „külső pap”-pal szemben inkább a „belső pap”-rat a lelkiismeretre és a bű'nbánatra bízza egyén s nép megváltódását. Abban a szellemben, ahogy ezt „A bűn szerepe a nemzet életében” című értekezést szerző Karácsony Sándor sugallta, s ahogy ez eddig is rajta hagyta a nyomait Sarkadi művein, például a Kőműves Kelementöredékeken.

Hogy Sarkadi szerint az ember „jobbult önmagát” nem annyira külső hatásoknak, hanem sokkalta inkább belső törvényei követésének köszönheti —ez a felfogás az ötvenes évekre oly jellemző nevelési-átnevelési akaratoknak, az intézményesen kialakított kereteknek és formáknak a távolságtartó szemlélésében mutatkozik meg a legjobban. Már-már élesen különválik ábrázolásában a kétkezi és az agitációs nevelő, végső soron a fizikai és szellemi munka. Hogy a pártprogramok megismertetése és teljesítése érdekében végzett agitációt, népnevelést sokáig bizalmatlanul, távolságtartóan szemlélte, szatírával, iróniával ábrázolta, arra nem a Január Takács elvtársa az egyetlen példa. Róla kimondatik: kevés köze van a valóságos élethez, idegen számára a falu s a paraszti nép. És nem is az Igazság párttitkára az egyetlen, aki mint egy módszer megtestesítője jelenik meg: a panaszokkal, sérelmekkel előállók provokálójaként, „hazudozó- ként”, aki „orránál fogva” vezeti az embert. A Gál János útja csakúgy, mint a Kísértet- járás Szikesen, a bírálat fényét veti a pártfunkcionáriusok alakjaira. Erősebb, elítélőbb humorral közelít hozzájuk, mint a Pihenő, ahol pedig a falujáró csepeli motorost úgy csipkedik; hogy az arcába szalad a vér: „Jó munka lehet, agitálni. Nem fárad el bele az ember.” A válasz — „Élmunkás vagyok én!” — érvényességét pedig a Szerelem Roz- kája vonja kétségbe: „úgy gondolom, hogy ha valaki élmunkás, a még semmi. Mán nem úgy semmi, hogy nem lenne nagy dolog, hanem én még avval nem tudok arrul semmit!” A korszak munkaversenyt, élmunkás-és sztahanovista mozgalmat hirdető és erőltető proletárhegemón szellemiségétől elütve Rozka tudatlanságnak álcázott kritikája mögött az a meggyőződés lappang, hogy az ember minőségéről nem a címek, nem a rangok döntenek, legyenek azok bár az új társadalom adományozta címek, nevek. A Rozka- féléknek, a Gál Jánosoknak, Fekete Antaloknak akkor oszlik el a bizonytalanságuk az agitátorokkal szemben, amikor azok a saját példájukkal érvelnek, amikor úgy mondják el gyári hétköznapjaikat, hogy szavukat áthevíti a munka szeretete, mint az Út a tanyákról párttitkára esetében.

Oldódás-módosulás figyelhető meg a pályaszakaszon végigtekintve is: az elején a hideget, szelet hozó, a falura kész sablonokkal érkező munkás életidegensége hangsúlyozódik, a közepe táján az, hogy hiába a szakértelmük, a buzgalmuk, más a gyár és más a falu — miként a Rozi mondja: „így könnyű politikát csinálni: jönni, rendelkezni, véleményt mondani nagyhangon, de maradna csak itt az elvtárs egy-két napra” —, a szakasz végén pedig az a felismerés lesz egyre erősebb, hogy nemcsak a kívülről jöttek, az „idegenek” erőszakosak és dogmatikusak a meggyőződésben, de a falu nevelte káderek, a paraszti sorból kiemelkedett párttitkárok is (Igazság).

64