Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Márkus Béla: A "parasztpolitikus" író: Sarkadi Imre pályája 1949-1953 között
érdemelt ennél kitartása, munkabírása. Mert e tulajdonságainak (is) köszönhette, hogy még a céhes időkben mint falusi vándorlegényen megakadt rajta Tóth János városi gubás atyamester szeme. És nemcsak az övé. A lányáé is, Tóth Zsuzsannáé ... — s innentől szerelmi románccá laposodna a legendárium, fekete kenyeres, aludttejes végkifejlettel, ha nem hozza úgy a sors, hogy a gubamesterség lehanyatlásával a városból tanyára, a távoli Kösüszegre kell menni, ellesni a gazdálkodás fortélyait, s keményen dolgozni, hogy gazdatiszt lehessen az ember. Be lehetne hajtani a legendáskönyv első lapjait, ha nem rejtőzne itt a többi történet — és nem egy Sarkadi-mű — kulcsszava: az újrakezdés. Ezzel nyitható a „Pápa”, Elek Imre életének titka: az első világháború hosszú szibériai fogsága sem szegte az anyai nagybáty, keresztapa kedvét, hogy megszállottan gyűjtse a távol-keleti növények magvait, nemesítse őket, kísérletezzen velük — azzal a csekélyke reménnyel, hogy egyszer majd itthon is folytathatja a kertészkedést. Igaz a frázis: a munka tartotta életben az Elveszett paradicsom öreg Sebőkjének modelljét. A hite, a drámából idézve: „Nincs olyan, hogy élőiről ne lehetne kezdeni, akár abban a szál ruhában is.” A harmadik, legendákkal övezett alak, Sarkady Pál, mintha csak másolni akarta volna a családi krónika első fejezetét: „benősült” egy módos családba. Szorgalmas, nagy szakértelmű és bikafékezően — lásd Tanyasi duvad — nagy erejű volt, de vagyontalan, anyósának viszont volt kétszázhetven hold földje . . . Amit már gazdaként Károlyi Mihályéhoz hasonló gesztussal ajánlott föl a földosztáskor, hogy — most meg mintha a „Pápa-fejezetet” ismételtetné a sors — a hadifogságból hazatérve a maradék birtokon kezdje újra az életét, mutassa meg, kemény munkával, hozzáértéssel és a föld szeretetével mire lehet vinni. Az újrakezdés hite, a Sarkadi-család három legendás alakjában testett öltött gondolata azonban összeegyeztethetetlennek látszik a protestanizmus-kálvinizmus fő tételével, az író gondolatvilágát is annyira betöltő predesztináció tanával. Az Oszlopos Simeon Kis Jánosának az eleve elrendeltség hittételében gyökerező véleménye — „Alig van ellenszenvesebb valami, mint az a törekvés, hogy az emberből mást akarjanak csinálni, mint ami” — valójában csak látszólag összebékíthetetlen a családi mintaképek megszállott „mást akarásával”, megújulási vágyával és erejével. Belül van ugyanis ez a tulajdonság, ez a hajlam a sorsszerűség körén. Mondhatni: alkatilag meghatározott, elrendelt ez a képesség, akárcsak Gál János, Bíró Máté, az öreg Sebők vagy Szabó István esetében. Akárhányszor újrakezdhetik az életüket, nem lesznek mások, mint amik: munkaszeretetük s munkabírásuk mintegy örökletesen adott. Nem az a konfliktusok forrása, hogy mennyire változnak ők, hanem hogy mennyire változik körülöttük az idő, a társadalom, mennyire teszi ki próbának őket, vagy épít képességeikre. Cselekvésben, tettben megnyilatkozó személyiségértékük,-eszményük mellé —vagy azzal szemben — milyen értéket, eszményt állít. Az egy jellegzetes tulajdonságra redukált Sarkadi-figurák ennyiben emlékeztetnek Mikszáth „egyszálbélű" alakjaira: s éppen e személyiségjegyük — munkabírásuk — miatt idegen tőlük a lelki gyötrődés, de a politikus latolgatás is. S mivel a munkához való viszonyuk alkatilag predesztinált, öröklött — „öröklik” az öntudatukat is, nem pedig a munka eredményeként alakul, formálódik az ki. Benne rejlik e személyiségképben a „munka mitizálásának” később majd annyit fölhánytorgatott esélye. Mindenesetre : Sarkadi szűk mozgásterű, statikus jellemeinek a protestáns etika személyiségfelfogásában rejlő magyarázata olyan feltevés, amelyet az életműnek éppen ezzel a szakaszával lehet talán legjobban igazolni. A kálvinista-protestáns neveltetésen és a családi példákon kívül azonban más hatásokkal is számolni kell. Emberiekkel-irodalmiakkal. 63
