Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Fábián Gyula: Találkozásaim: Szabó Pál emlékezete
fakad a mélyből az ember-szeretet-tisztelet-becsület, miközben olyanok vagyunk, amilyen éppen az ember. A botló, a mások baját kinevető, apró hibákat hordozó, mégis világot építő ember, akiben mindig megtalálható a szépség. Ha ezt az egyetlen fogalmat kezdjük boncolgatni a Szabó Pál életműve alapján, akkor ott kell kezdenünk, ahol ő. Minden írásában először azzal indítja el az olvasót, hogy tudtul adja: emberek, az élet közepén vagyunk. Vagy virrad, vagy alkonyodik, tehát az időnek egy pillanatát fogjuk meg, s akkor azonnal észbe vehetjük, hogy élünk. Házban, határban, valahol. Ahol élünk, azt magába öleli a természet, amely arra teremtődött, hogy megszülessék benne a szépség. A levél kibújik a takaró rügy alól. A virág becsukja kelyhét. A bogár mikor már elfáradt sietni, megáll. A harangszó beteregeti az egész határt, a megszületett szépség meg azért van, — döbbent rá az író, — hogy az ember észrevegye. Lánynevetés, menyecske-pirulás, öregek csendes megnyugvása, ez mind-mind a szépség kifejeződése. De hogyan is lehet észrevenni, mikor mindenki fut-fárad, és nem ér rá felfogni, de az író erre született. Szabó Pál azért is ír, hogy a szépség szószólója legyen. Mindemellett nagy emberi tartás hordozója volt. Nevetése mindenkié, szomorúsága a magában szenvedő, a keserűséget belül hordozó típus bánata, aki ritkán panaszkodik. Tűrő volt, mint népe, akik magukban felkészültek százesztendők igaztalanságának elviselésére. A megbántások elől elhúzódott. Ha látta, hogy csak cégérnek kell a neve, hallgatott. Kegyetlenül tudott hallgatni. Némán, zokszó nélkül. Ha kitört, lobogó haragja elhamvasztotta a vádaskodókat mindenestől. Azután megbocsátott majd’ mindenkinek. Indulatában a nyers, tiszta ítélet uralkodott. Tudott egy lenni a többi között, meg kimagaslott, ha úgy hozta ügye az egész közül. Dózsa György már nem tud visszatérni, akármilyen szépen mondja Gergely, hogy otthon aratni kellene a gabonát, magasítani a gátat a patakon, a György sorsa már egy azzal a sok-sok ezer parasztéval, akik itt vannak a táborban. Már a hős is áldozat; ilyen a magyar történelem. Az ártatlan áldozatok története. Sorsa, amilyen Hunyadi Lászlónak kijutott. Apját még egy világrész ünnepli, az ő jogtalan lefejezésén meg ott szégyenkezik a meghúzódva hallgató ország töredéke a cinkosok hatalmában. A feláldozás végbemegy akkor is, ha törvénytelenségét mindenki ismeri, tudja. Dózsa népe is szétzüllik Temesvár után, de sejtik már az urak, amit a parasztok idegeikben tudnak, hogy ezután majd fegyvert lehet fogni a maguk igazáért. Most eljött a bujdosás ideje, fogalmaztatja az író az igazat a néppel, de a meggyöngült országra, a megtizedelt parasztok százezreire jön a török, és a nemesi kézben nem fog eléggé a a fegyver. Paraszt nélkül elvész az ország! Aki a népet veszti, az az országot tékozolja el. A „nagy temetőben” Közép-Európa egyetlen nagy hatalma nyugszik: Mátyás országa, amelyben ember volt a paraszt. A nádasok, a vízjárta mocsarak megőrzik valamiképpen a népet, a városok kiszolgáltatják. Szabadság csak ott virágzik, az „Ahogy lehet”-országban, ahol a súlyom, a nád mega vízililiom terem. A városokba mindig belebotlanak még a tudatlan, tájékozatlan mar- talócok is, de a nádasnak csak a szélét tudják meggyújtani. Bent a rengetegben a bujdosó van otthon, jaj annak, aki utána merészkedik. A török had az alföldek dúlója. Ha már 500 méternél magasabbak a hegyek, azt a tájat messze kikerülik. A havasokon érintetlen, háborítatlan marad meg a nép, az alföldön, ahol az élet lüktet, ott elpusztul, megharmadolódik, vagy csak hírmondó lesz. A Tiszán, a Maroson nagy tutajokon együtt úszik a fa, a só, meg az emberi fájdalom, de a készülődés üzeneteit szertehordja a víz árja fél országon át a kurucok készülődéséről, akik egyértelműen Dózsa népe elpusztíthatatlan unokái. Új történelemre tanít Szabó Pál. Nem keresi sírokban, nem vallatja az ősök csontjait, ő él Dózsa előtt meg óta együtt a történelem-hordozókkal: a néppel: Ahogy lehet! 55
