Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Fábián Gyula: Találkozásaim: Szabó Pál emlékezete
Történt egyszer, hogy Pali bácsit megnevettettem. Kacagott jóízűen, néha a szája elé kapta a fél öklét, és nevetett sokáig. Etus néni meghívott hazai töltöttkáposztára, mert sajnált, hogy olyan messze van, aki nekem készíthetné. Eltanyáztuk az időt, későre járt, hogy elindultam lefelé a Diana-lépcsőn, természetesen gyalog. Nem tudtam én miért, de szinte villánként állítottak meg fegyveres őrök: igazoltattak, faggattak, hol voltam, miért, meddig, kinél és gyanús voltam kegyetlenül állig felfegyverzett őreim szemében. Nem értettem, egyre homályosabb volt, mindenesetre a végén nagyot sóhajtottam, mire az Istenhegyi út már lejtősebb részén kifújhattam magamat, s a komor villák elmaradtak a faggatózó őrökkel. Ezt meséltem neki legközelebbi találkozásunkkor, amikor kitört belőle a nevetés. „Rákosi-villa, Révai-villa, még jó, hogy le nem fogtak az istenbe is, hát marhák ezek?” Felesége csak rémüldözött, s egyre Pali bácsit szólongatta, hát nem tudott figyelmeztetni, hogy ne arra menjek? Akkor nagyot legyintett. „Hát megette a fene az ilyeneket! Megyen az ember lefelé a lépcsőn és igazoltatják. Marhák.” Legyintett, nevetett, de már valami belül, legbelül elkezdett fájni: hová jutottunk? „Számonkérik, hogy vajon elég megbízható vagyok-e? Ezek meg se voltak a világon, mikor én már mindent tudtam. Hát ott volt tizenkilenc. Mennyien kerültek fogságba, és jöttek haza az új Oroszországból. Aminek el kellett jönni, eljött. És azt én mind tudom és tudtam. Bizonyítsam? Kinek? Akik messziről szagolják az egész magyar históriát?” S akkor már haragudott. Az író történelemben érez és lát. Még milyen messze az igazság, de ő már tudja, hogy beteljesedik. Dózsa Gergely szelíd holnapot készítő álmodozása aratás előtt a gátat akarja emelni a patakon. Bizony, mert ha Makkfalvára alázúdulnak a nyári esők, kiönt a Küküllő, és oda az aratás. Góz Jóska lázadása a gátat ontja szét, hogy a szikkadt parasztföldek is kapjanak az öntözővíz áldásából, s ne csak a gazdagoké legyen a haszon! Mindketten az ártatlan áldozat példái. Gergely sem indul haza, amikor György elfordul, hanem együtt megyen a többiekkel. Jóska is tudja, hogy az ő kezén csattan majd a csendőr-bilincs, de mindenki, a falu szeme láttára, a közösség érdekében. Mindkét sorsot körbefogja a szomorúság, de a Jóskáé a megállíthatatlan változások bizodalmában megy végbe. Gergely a meglátott történelem vissza nem fordítója, a becsületbeli halál-vállalás, örök emberi eszme hordozója marad. Szabó Pál kicsiben, faluban, házban, egy-egy sárból rakott vár árnyékában látta meg a történelem nagy igazságait, a valóság törvényeit. Községben látta az országot, Kö- zép-Európát, egy-két szegény sorsában milliókét. A hallottaknak harangoztatott, az élőknek bevetette az őszi földeket. Azon a tájon, amely a szegényeknek haza, még a török asszony is meg tud kapaszkodni, ha valaki érte hajol, és magával viszi. Még lánybotlásokon is átnéz, kiheverteti az idővel a fájdalmakat, bajokat, emberi-megbántott- ságokat. A nevetségessé vált embert is megszelídíti jó szívvel-szóval, és elfeledteti a szégyent. Hiszen egymásra utalt a szegény, mindenki mindenkinek kiszolgáltatottja. Hiába emelgeti egyik vagy másik a fejét büszke-magasra, meghajtja azt az élet a többi előtt, a többi között. Szelídségre, jóságra, szépségre igazítanak bennünket Szabó Pál sorai. És még valamire, ami már kifejezetten a sors, ha úgy tetszik a világtörténelem nagy igazságai között lelhető fel. Arany sorai villannak elő a Buda halálából, amikor a Nagy temető értékét feszegeti az ember. „Etele nemes vagy, ez lesz a megtorló Elaludná ezt más közlelkű bitorló De te önnön sorsod sírját magad ásod Buda vérhalála lesz a te bukásod". 56
