Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Fábián Gyula: Találkozásaim: Szabó Pál emlékezete

A József Attila Kollégiumban került sor újbóli találkozásra, Szabó Pál köszöntésére gyülekeztünk, a kollégium vendége volt. Éppen előtte való napokban —az író szavai szerint — egyik „esztétikus koma” megbírálta megjelent művét, az Isten malmait. Rosszul esett neki a hevenyén fogalmazott szó, mert ő tanúja volt a hétköznapi magyar történelemnek, élő részese. A bírálat pedig azt kérte számon: miért nem írt arról, amiről a politikusok hallani, illetve olvasni szerettek volna a maguk szája-íze szerint? És ami természetesen úgy nem létezett.

Keserű volt a szó, amit akkor az „esztétikus komákra” kimondott, komor volt a tekintete, szinte mord és belülről volt csalódott az ember, az író, hiszen sorozatban szenvedett azoktól, és éppen azoktól súlyos hántásokat, akiket sorosainak tartott, akiknek véleményére mindig adott. A leghívebbnek mutatkozó barát hagyta fogságban, ahová tévedésből került, de aki szólhatott volna érte, hallgatott. Érthetetlen volt számára. Akár ez a kritika is, meg a megrendezett összejövetel, ahol ismét csak ültek a sorok között olyan személyek, akik illetéktelenül csak azért érkeztek, mert megbántani akarták. Akkor a kicsit vontatottnak, esetlennek induló este idején azonban váratlanul felvidult, amikor a hallgatók sorából felszólt hozzá Bene Sándor, az író jó is- merőjeként — szűkebb hazabeliként — megidézte a szereplő ugraiakat, gesztieket, a hősöket, parasztokat Szabó Pál regényeinek seregét, az élőket, a közös ismerősöket, az otthoni népet, akik ellepik az Alföldet, a Körösök mentét, Árpád előtt, Árpád óta, mióta csak van szegény, mióta nő a legelők füve, és eltakar mindent a telek hava, mióta parasztok laknak a Kárpátokon belül, túl és innen a Tiszán.

Hol voltak már ettől a pillanattól a számonkérők, hogy az író miért nem így meg úgy látta? Megszólalt a tanú, a hiteles szavú, Gesztről felszakadt diák és beszélt a Bíró Jánosok, Góz Istvánok, Kéri Lajosok, Tárnok Ferencek nevében, akik pedig egyértelműen az írónak adtak igazat. Róluk vallott, velük élt, nekik üzent. Nem a hogyan kellene legyen manipulált igazságát forgatta, hanem az így történtet írta. Csupa derű volt már, elszállt a megbántottság, harag, hiszen itt vannak az értők, a szóforgatókat meg majd elmossa a víz.

1948—49, milyen különös gazdagságú esztendők voltak, és mennyi értelmetlen szenvedést hozók lettek.

De én tulajdonképpen nem erről kívánok írni. Szeretném a hamar felejtés takaróját fölrántani, mert mesterségesnek ítélem, hogy erről a nemzedékről olyan mélységes a hallgatás, mintha így volna rendjén. De miért? Sugallja talán valaki? Én nem keresek semmiféle ál-indokot, azért szólok, mert kötelességem szólni. Róla is! Föllapoztam tankönyveket, faggattam fiatalokat: nem, nem is hallották, hogy lett volna. Talán valami filmen. Nem a Lakodalom, Keresztelő, Bölcső, hanem valami film. Néha mutatják a Filmmúzeumban, de mi is a címe?

Kedves asszony mosolyog köszönésemre az utcán. Megállunk. „A fiam azért kiabál otthon, hogy azt ne higyjük már, hogy ez az „ötödik sebesség” az övék. Neki semmi de semmi köze hozzá és az ő nevében, korosztálya tulajdonaként hirdetik mások, hogy ez az övék. Most érettségizik.” Tehát semmi köze hozzá, de ráfogják.

Szabó Pált sem vétette le senki a könyvespolcokról, nincs tiltó irat, hogy ne tanítsák, fordítom meg az igazságot, és mégis. Kimarad a tanulmányokból, az egyetemi előadásokból megindokolatlanul. Poros, — mondják némelyek, nem érthető, — bizonygatják mások. Hol van már az a világ? Hol is? Még egy fél évszázad sincs, ami takarja, de hol van? Tehát csak a szűk mának és a kurtára mért holnapi jövendőnek élünk? Az idő dimenziója elszállt köreinkből? Vagy ezernyi fényévek, melyeket illik kedves tudatlansággal emlegetni, vagy éppen csak a másnapi virradat gondjainak köre foglalkoztatja az embert? Szabó Pál korának olyan krónikása volt,aki azt írta meg: itt, ezen a kis földön, egyetlen faluban is lehet boldogság, öröm; hiába a kíméletlen szegénység, föl54