Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Homok és beton: egy magyar város négy évtizede: [Kecskemét]
Azóta ez a fajta időtöltési alkalom Kecskemét-szerte kiterebélyesedett, egynémely mú'út mentén már csak hobbiföldek találhatók, tulajdonosaik rendre bekerítik őket, a legtöbben már csinos kis épületet is húztak rájuk, mely akár nyaralónak is megteszi, hétvégi háznak azonban mindenképp. Ha jól meggyondolom, ez sem előzmények nélkül való. A két világháború között Kecskeméten élt jeles magyar etnográfus, Szabó Kálmán írta egyik könyvében: ,,A város minden rendű-rangú polgárának Kecskeméten már századok óta van szőlője, tekintet nélkül foglalkozására, legyen bár tisztviselő, gazda, iparos vagy kereskedő. De emellett leghőbb vágya pásztornak-cselédnek, öregségére egy kis szőlőt szerezni.” Úgy látszik, ez a vágy ma is él, jogosan, indokoltan. S kielégítése nyomán létrejönnek Kecskemét új kertségei. ÚJ ARCULAT Kecskemétről és pusztáiról az első hiteles és részletes leírás 1853-ból származik; Kubinyi Ferenc és Vahot Imre vállalkoztak az akkori Magyarország és Erdély képekben történő bemutatására. Ebből az ismertetésből most csak egyetlen mondat: „Kecskemét görbe, tekervényes utczáin, közein könnyebben eltévedhet az idegen, mint valami jól rendezett városban.” Bizonyos, hogy ez a feltételezés nem volt alap nélkül való. Mint ahogy azt sem túlzás kijelenteni: aki két évtizeddel ezelőtt járt utoljára Kecskeméten, s most váratlanul visszatér, menthetetlenül eltéved, de legalábbis nem ismeri ki magát. Másfél-két évtizeddel ezelőtt ugyanis oly mértékben meglódult Kecskemét arculatának átalakulása, hogy az iram egyszerűen szédületesnek nevezhető. Sokszor még az itt élő számára sem egyszerű a változások nyomonkövetése, az ember bármerre néz, kapkodhatja a fejét: ennek az utcasornak tavaly még híre-hamva sem volt, az a háztömb pár hónapja nőhetett ki csak a földből, megint eltűnt néhány régi, hangulatos utcácska. Mostantól visszanézvést olybá tetszik, hogy a Leninváros kiépítése csak kezdeti, bizonytalan lépés volt a kimozdulásból. Mert az építők 1967-ben, alig hogy helyre rakták az utolsó középblokkos falazóelemeket, máris új területre vonultak: a város északnyugati peremére, a villanegyeden és a Honvéd-kórházon túlra, ahová szinte beékelődött a Máriahegy, a hagyományosan halmazos beépítésű Máriaváros folytatásaként. Itt kezdődött meg a minden korábbinál grandiózusabbnak ígérkező lakótelep, a Széchenyiváros kiépítése. A hely megválasztása kétségkívül szerencsésebb volt a Leninvárosénál. A várost övező körciklusnak itt van az a bizonyos egynegyede, ahol nincs ipari üzem, s vasútvonal sem keresztezi sugárirányú közúti forgalmat. Van két egyenes, kellően széles, jól kiépített utca, mely jó összeköttetést tesz lehetővé a hagyományos városrésszel, de e célra — harmadikként — igénybe vehető a tervezett lakótelep mellett végighúzódó E—5-ös főútvonalnak a főváros felől bevezető szakasza is. Sa legközelebbi blokkházak a városközpontból negyedórányi sétával elérhetők. Az első tucatnyi ház semmiben sem különbözött a Leninvárosban megépítettektől. Kivétel nélkül négyemeletesek — tehát liftnélküliek —, négy-öt-hat lépcsőházzal. Egyedül tehát hosszúságukban különböztek egymástól. A lakótelep építése azonban csak azután vett merészebb lendületet — nagyjából a 70-es évek közepén —, hogy elkészült a kecskeméti házgyár, az országban a tizediknek, s egyben az utolsónak. Igaz, hogy pár évvel korábban az építőipari nagyvállalat már kipróbálta az új technológiát, szegedi házgyári elemek segítségével; tíz- és ötemeletes házakat hozott tető alá. Kezdett az új lakótelep utcahálózatba szerveződni, az utcákat és a tereket a nagy névadó 50
