Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Homok és beton: egy magyar város négy évtizede: [Kecskemét]

rak, kocsik, emberek és lovak formálódnak ki. 11letődöct csendben forgolódnak és suttognak a kereskedők. A hajnali puha szürkület jótékonyan betakar mindent, ködösen szép körvonalak a dolgok s olyan e jelenés, mint az álom. Semmi sem látszik abból, hogy tavaly jég verte el a termést, hogy tüdővészben és a tej hiánya miatt halt meg a kisgyerek, hogy akik a barackot hozzák, mezítlábas tanyai magyarok, akiknek ebből a barackból készül az első új csizma és hogy ki tudja jut-e még belőle iskolapénzre is a gyereknek. Semmi sem látszik mindebből, olyan az egész, mint a varázslat.”

Amikor Kecskemétre költöztem, a főtéri keramitmezőn piaci hulladékot már nem, hanem csak faleveleket sodort magával a szél, a piacot elköltöztették egy közeli, de annál félreesőbb zugba, magas téglakerítés mögé. Ennek ellenére a főtér nem volt néptelen, egyik kiszögellésében volt a távolsági autóbusz-állomás, de már mögötte közvetlenül ott magasodott az épülő Aranyhomok Szálloda nyers beton rácsozata. Ez már előrevetítette a rendezés újabb intézkedését: az autóbusz-állomás is záros határidőn belül ki fog takarodni a főtérről. (A helyi autóbusz-vonalak csatlakozási pontjául még hosszú évekig a városháza oldalai maradtak, állandóvá téve a főtéri nyüzsgést, sürgésforgást.) Akadt néhány év, amikor az akkor majd 70 ezer lakosú város gyakorlatilag szálloda nélkül volt.

Éveken át a munkahelyem, a szerkesztőség ablakán kitekintve figyelhettem mindezt, s még annyi mást, mint pl. azt, hogy mennyire zárt, mennyire körülhatárolt a városias külső; „óriásfaluba zárt városmag” — írta találóan egy szakíró. Ez az óriásfalu Nyugaton egy milliós metropolisznak adott volna helyet. Érdekes dolog ez, mert ugyanakkor az egy személyre jutó lakóterület dolgában hazánk nem nagyon állja ki a nyugat-európai összehasonlítást. Ezt a helyzetet nem tudom mással jellemezni, mint azzal, hogy pazarlóan bánunk a hellyel, az élettérrel. Mintha még mindig az ezredév előtti sztyeppéi végtelenség venne körül bennünket. ..

Holott a város korántsem volt mindig ennyire szétfolyó; régebbi lakóiban kellett hogy legyen tömörülési, koncentrálási hajlam. Indokolta ezt a külső támadásokkal szembeni védekezés is. Évszázadokon át a körút — egy jókora darabja az E—5-ös nemzetközi főút átkelési szakasza — a városi belterület határát is jelentette, kellett hogy jelentse, mert sánc húzódott itt, mély árok és magas földhányás, s a ki- és bevezető utak számára hagytak csak kapukat, szám szerint összesen tízet. Ezek közül a Budai-kapu máig ezen a néven ismert, hivatalosan is, mely egyúttal a város legnagyobb forgalmi csomópontja. Az említett városszerkezetre utal az is, hogy a fontosabb útvonalak legtöbbje máig azt a nevet viseli, amely helység felé az út városon kívüli meghosszabbítása vezet. (Nagykőrösi út, Csongrádi út, Izsáki út stb.)

Közvetlenül a körút túlsó oldalán,de legalábbis annak több pontján helyezkednek el évszázadok óta, ám a 60-as évek elejétől kezdve működésen kívül helyezett temetők. A Hunyadiváros külső peremén akkoriban nyílt meg az új köztemető. A régi, a felekezetek szerint szerveződött temetőkről talán túlzás volna azt állítani, hogy útját állják a városrendezésnek, ám létezésükkel még jó ideig számolni kell. Erre kényszerültek a 60-as évek elején a Leninváros létrehozói is; az új városnegyed a Szentháromság-temető nagy részét elfoglalta, s a porladó halottak ezreit kellett az új köztemetőbe átszállítani. Közöttük a halhatatlan drámaíró, Katona József másfél évszázados hamvainak és síremlékének is méltó helyet kellett találni az új köztemető pantheonjában. Az intézkedés végrehajtóinak nem csekély lakossági ellenérzést kellett leküzdeniük az exhumálások lefolytatásakor. Meg kell hagyni, hogy az akkori városi vezetőket elgondolásuk kivitelezésében nagy-nagy kényszerűségek vezérelték: olyan helyet kellett találni, mely nincs messze sem a városközponttól, sem az ipari övezettől, ugyanakkor lakóházakat csak minimális mértékben kell szanálni. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy a szempontokat kissé mereven is értelmezték —számításon kívül hagyták a fejlődő motorizációt,

46