Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Homok és beton: egy magyar város négy évtizede: [Kecskemét]

a városi tömegközlekedés modern átszervezésében rejlő lehetőségeket —, nincs mit csodálkoznunk a hely nem túl szerencsés kijelölésén.

A terjeszkedés útjában álló lehatárolás korántsem merül ki a temetőkkel. A vasúti fővonal, de még inkább a rácsatlakozó szárnyvonalak majdnem teljesen körbeveszik a hagyományos városrészeket. Arra, hogy a vasútvonalakon túl is lehet építkezni, Kecskeméten is elég korán rájöttek, ám alig leküzdhető akadályt jelentett a kapcsolat fenntartása a régi városnegyedekkel. Ez utóbbiaktól pl. az időközben félig kertvárosias, másrészt tömblakásos nagy lakóteleppé fejlesztett Mú'kertvárost kettős vasúti sorompó zárja el, s ez a körülmény az egyébként mutatós, egészséges környezetben elterülő városrészt mintegy elővárosi kategóriába utalja. Mondhatnánk erre, hogy az egész probléma csupán pénzkérdés: kétszintes keresztezéseket, alul- és felüljárókat kell kiépíteni. Más megoldás csakugyan nem mutatkozik: Kecskemétnek eddig három kétszintes közúti-vasúti kereszteződése van: egy, a felszabadulás előtt épült aluljáró, s az utóbbi másfél évtizedben létesült két felüljáró. De még legalább három korszerű áthidalásra volna égetően szükség.

De haladjunk immár kintebb!

A vasúton túl a várost nem minden átmenet nélkül váltja fel a puszta — ez utóbbi alatt évszázadokkal ezelőtt a baromlegelők, később a mezőgazdaságilag műveit területek értendők. Közbül ott vannak a laza hálózatban épült házak, még nem tanyasi szétszórtságban, de már nem is városi utcarendszerben — kiterjedt szőlős, gyümölcsös és zöldséges kertekkel. Ezek a kertségek az ún. „hegyek”, mely elnevezés a máshonnan ideérkező ajkán mosolyt fakaszt, látván a város körüli tökéletesen sík vidéket. Csakhogy itt a „hegy” szó nem földrajzi, hanem településszerkezeti fogalmat takar.

Ennek is megvan a maga előtörténete. A várost hajdan naggyá tévő legeltetéses állattartás egyeduralma a tizennyolcadik század végén szűnt meg; épp a túlzásba vitt legeltetés miatt állt elő egy újfajta természeti katasztrófa: útjára indult a futóhomok. A régmúlt történelemben se szeri, se száma az olyan esetnek, amikor a természet a durva beavatkozást, a kizsákmányolást azzal torolja meg, hogy hűtlenné válik az emberhez. Ezekről a tájakról — pl. az aztékok földjéről, vagy Mezopotámiából — népek menekültek el, átadva a területet az őserdőnek és a sivatagnak; Kecskemét népének nem volt hová mennie, ezért új módon kötött békét és szövetséget a természettel: szőlővel és gyümölcsfákkal kötötte meg a homokot. Természetes, hogy a folyamat közvetlenül a város tövében kezdődött el. A módosabb polgárok a kapások, zsellérek számára építettek itt tanyát, de megtelepedtek a vállalkozó szellemű kertészek is. Utóbb, immár századunk elején, amikor megépült a város nagy konzervgyára, a zöldségtermesztés is hódítani kezdett a kertségekben. A piacon értékesítő „őstermelők” is az e zónában lakók közül kerültek ki leginkább. A felnövekvő újabb generáció tagjai közül, immár a felszabadulás után, sokan a gyárakban helyezkedtek el, de ezzel csak félig lettek munkásokká, voltaképp belőlük lettek az igazi kétlakiak — munkábajárás- ra és hazautazásra nem fordítottak több időt, mint a városban lakók —, s az 50-es és a 60-as években, a tilalmak ellenére, jócskán építkeztek is. Azonkívül, szintén az említett időszakban, sokan költöztek ide, mintegy a közbenső állomásra, a tanyákról is. Vagyis akkoriban, amikor a tanya veszíteni látszott vonzerejéből.

A város belterületén élők 89 százaléka már nem volt mezőgazdasági kereső a 60-as évek végén sem. A kertségek lakóinak a háromnegyede szintén nem mezőgazdaságból élt. Közben a kertségek belső övezete — a telekparcellázások folytán — egyre inkább „belesimult” a városba. A foglalkozás beli átrétegződés voltaképp a 60-as években zajlott le; az évtized elején még a hagyományos városi belterületen élők között is számosán voltak kétlakiak, vagy zömmel mezőgazdaságból élők. Legtovább és legszívó47