Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Mezei István: Hazaérkezés a szülővárosba: memoár
lakást nem hagyhattam el, az udvarban lévő klozettet nem használhattam. Elképzelhető, milyen lelkiállapotba kerültem. A jóságos öregasszony, amikor pirulva elmondtam szégyenteljes helyzetemet, mosolyogva közölte velem, hogy ez mindenkivel előfordulhat, ne törődjek semmivel. Bekészített egy éjjeliedényt, s hordta utánam. Később jobban éreztem már magam és elaludtam. Kint már sötétedett, amikor felébredtem. Vendéglátóm már otthon volt, a konyhában a feleségével beszélgetett, gondolom rólam lehetett szó. Észrevették, hogy felébredtem, bejöttek hozzám. Mi másról beszélhettünk volna, mint arról, hogy a szüleimmel mi történt. Matyi bácsi hitelesen mesélte el édesapámmal való utolsó beszélgetését. Hogy úgy volt, ahogy most hallottam, azt igazolta hazatérte után apám is, amikor a történtekről beszámolt. Matyi bácsi szerint egy nagyon megbízható család fogadta volna be szüléimét és nővéremet, akiknél nem esett volna bántódásuk. De mivel ez a család sváb származású volt, az utolsó este meggondolták magukat, és inkább választották a deportálást. Ezután más témákról beszélgettünk. Meglepődtem, hogy Mátyás bácsi, aki mint kocsis dolgozik a bajai közkórházban, mennyi mindenről tájékozott, ami a kórházban és a városban az utóbbi időben történt. Elmondta, hogy a kórház valóságos menhe- lye lett az üldözötteknek. Jelenleg is sok a katonaszökevény, és olyan zsidók vannak a fertőzőosztályon, akik a deportálás elől menekültek meg, és itt találtak búvóhelyre. Dr. Cseh Imre a fertőzőosztályt vezeti, gondolkodás nélkül vállalta a veszélyt és befogadott mindenkit, aki segítségre szorult. Ezzel az életüket mentette meg. Búvóhelynek megfelelőbbet aligha lehetett volna találni. Ide soha nem tették be a németek a lábukat. Féltek a fertőzéstől. Tegnap és ma több bori fiút fogadott be a kórház, akik megfelelő gyógykezelésben részesülnek. Amint mondta, többeken a végelgyengülés jeleit tapasztalták az orvosok. Ehhez képest azért én jobb állapotban voltam, pedig én is ugyanazon mentem keresztül, mint társaim. Több olyan segítőkész orvos nevét említette, akiket nem ismertem személyesen, de megemlítette, hogy dr. Burg Ete, a kórház igazgatója, Dr. Nánay Andor és dr. Bánhidi Ferenc főorvos — ez utóbbival annyi kapcsolatom volt, hogy gyermekkoromban ő vette ki a mandulámat — éjt nappallá téve azon fáradozik, hogy ezeket a sorsdöntő napokat minden baj nélkül átvészeljék, sikerüljön egyrészt megmenteni az üldözötteket, a megbújókat, másrészt elérni a hatóságoknál, hogy a bajai kórházat ne telepítsék át a Dunántúlra. Mert ez a veszély is fennállt ezekben a napokban. Ezután még sok mindenről beszélt. Elmondta, hogy a város vezetői, elsősorban dr. Bernhardt Sándor polgármester, a német megszállás óta mennyi mindent tettek azért, hogy tőlük különböző engedményeket érjenek el. Az ő kitartó, szívós munkájának köszönhető, hogy azok a családok, amelyek számára a törvény mentességet biztosított és kivételezetteknek számítottak, nem jutottak a deportáltak sorsára. Ugyancsak a polgármesternek és közvetlen munkatársainak köszönhető, hogy a németek Baján létesítették azt a bizonyos katonai javító és tisztító részleget, amely száz zsidó nő és férfi részére biztosított munkát és egyben azt, hogy őket a második, júniusi deportálás megkímélte, Baján maradhattak. Nagyon nagy dolog volt ez, talán egyedülálló az országban. Érdeklődéssel hallgattam házigazdám további elbeszélését. Az erélyes és nagyon tekintélyes városi vezetés mind ez ideig semlegesíteni tudta a város szélsőjobboldali, nyilaspárti korifeusait, akik különösen március 19-e, a német megszállás után kezdtek mozgolódni. Örömmel hallottam, hogy a város kommunistái, szociáldemokratái az elmúlt hetekben több ízben tárgyaltak a polgármesterrel, méghozzáolyan kérdésekben, amelyek egy része a legközelebbi tennivalókról, a másik része pedig a későbbi feladatokról szólt. A legsürgősebb egy fegyveres ellenállási csoport létrehozása volt, amelynek nemzetőrség nevet adtak. Ekkor már mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy 33
