Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - Mezei István: Hazaérkezés a szülővárosba: memoár

a németek vereséget szenvednek a Duna—Tisza közén folyó harcokban, s csak idő kérdése, mikor hagyják el véglegesen Baját. A várható rombolástól, pusztítástól meg kell védeni a városban lévő legfontosabb objektumokat, a víz-, a gáz-és az elektromos műveket és berendezéseket, a víztornyot és a stratégiai jelentőségű Ferenc-csatorna Baján lévő zsilipjét.

A nemzetőrségnek kell ezeket megvédeni, méghozzá fegyveresen. A polgármesternek sikerült megnyernie tervéhez a rendőrség néhány tisztjét, s a Baján lévő magyar katonai alakulatok több tisztje is bekapcsolódott a szervezkedésbe, a németekkel szembeni ellenállásba. Egy általam jól ismert személyt is említett. Gocsál László hivatásos katonatiszt a polgármester egyik legbensőbb tanácsadója.

Beszélgetésünk alaposan belenyúlt az éjszakába. Nyugovóra tértünk. Hirtelen sok információ ért, kóválygott a fejem. Mielőtt a villanyt eloltottam, a szoba falán megpillantottam egy naptárat, amelyről ezt olvastam le: 1944. október 13.

Mielőtt elaludtam, arra gondoltam, hogy éppen ma három esztendeje, hogy Bajáról Hódmezővásárhelyre elindultam, megkezdtem hányatott, keservekben bővelkedő munkaszolgálatos életemet.

Reggel, amikor feélbredtem, valamivel jobban éreztem magam, de még mindig nagyon gyenge voltam. A lefüggönyözött ajtón keresztül hallottam, hogy a konyhában reggelizik az a két magyar katona, akiket ebben a házban, egy mosókonyhában szállásoltak el. Vidáman beszélgettek. Szavaikból azt vettem ki, hogy mindketten tényleges katonai idejüket szolgálják, s hogy beosztásuk nagyon felelősségteljes. A háziasszonyunknak eldicsekedtek azzal, hogy páncélököllel vannak felszerelve és már alig várják, hogy a harctéren bevetésre kerüljenek. Ezzel a fegyverrel, bármilyen legyen is az orosz tank, ki tudják lőni. Hősködtek Katica néni előtt, aki nagyokat hallgatott. Alig várta, hogy végre eltávozzanak.

Még előző este elmondtam Mátyás bácsinak, hogy két nagyon jó barátomat hagytam a szigeten, akiknek megígértem, hogy ha módomban lesz, segítségükre leszek. Feltettem a kérdést, van-e mód arra, hogy kihozza onnan a két fiút. A válasz az volt, hogy ha tud, természetesen segít. A kórházban nagyon nagy az elfoglaltsága, de minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy kérésemet teljesítse.

Pihenéssel töltöttem a napot. Annyira legyengültem, hogy egyszerűen jártányi erőm sem volt. Este jött haza Mátyás bácsi. Örömmel újságolta, hogy másnap kocsival megy a szigetre és akkor megkeresi a barátaimat, és ha valami nem jön közbe, akkor kihozza őket. A kórházba viszi a két fiút, a főorvossal már megbeszélte a dolgot és erre az engedélyt is megkapta. Amint mondta, egy-két emberrel több már nem oszt és nem szoroz.

Ismét sokáig beszélgettünk. Sajnáltam az idős házaspárt. Egyetlen fiukról, Mártonról, semmi hírük sincs. A keleti fronton a Don-kanyarban fogságba esett, azóta nem tudják, él-e? Részleteket mondtam el az én kálváriámból, amelyen keresztülmentem, — és itt vagyok. Biztattam őket, hogy a fogságból a háború végén, amely már nagyon közel van, minden hadifogoly hazatér és közöttük lesz Marci fiuk is.

Másnap dél körül az utca felől szokatlan lármára lettem figyelmes. Katica néni nem volt a konyhában, nem tudtam megkérdezni a kiabálás, a hangoskodás okát. Az ablakhoz mentem és azt láttam, hogy egy katonaruhás férfi örömében táncot jár, a sapkáját a levegőbe dobálja, miközben mámorosán nagyokat kurjongat. A katona Bege Jóska volt, akivel a polgári iskolában osztálytársak voltunk. Ilyen szavakat kiabált: „Vége a háborúnak! Béke van, béke van!”

Bege Jóska szavai nyomán nagy öröm fogott el, de nem nyitottam ki az ablakot. Megvártam, amíg Katica néni visszatér. Sugárzó arccal nyitott be hozzám és mondta el a nagy szenzációt: Horthy kormányzó a rádióban bejelentette a Szovjetunióval való tűzszünetet és az ellenségeskedés beszüntetését. A jó hírnek végtelenül megörültem.

34