Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Mezei István: Hazaérkezés a szülővárosba: memoár
tartóztassák, vagy visszaverjék őket. Várható, hogy napokon belül Baja is elesik. Az ő légvédelmi tüzér alakulatuk is indulásra kész, az oroszok elleni védekezés a Duna túlsó partján folytatódik. Borovy, látva elszomorító, szánalmas kinézetemet, azt tanácsolta, hogy ilyen állapotban semmiképpen se menjek el Bajáról. Ha másképpen nem lehet, akkor bújjak el a szigeten, és itt várjam meg az oroszokat. A baráti tanácsot megköszöntem, megjegyezve, hogy most azon gondolkodom, miként hajtsam végre a szigetről való kijutásomat. Bíztam a Kellner Jóska útján B. A.-éknak írt levelemben. Reméltem, hogy a csomagban — amit küldenek majd —találok egy jelzést, amely arra biztat, menjek hozzájuk, náluk menedéket találok. Még ezen a napon Kellnerékhez megérkezett B. A.-ék küldeménye. Minden, amit kértem, a csomagban volt. Csupa finom, illatos holmi és közte egy csodálatos puha kérgű félcipő. Bár még csak október közepe volt, küldtek egy prémes télikabátot is. Amit azonban nagyon vártam, azt a bizonyos jelzést nem találtam a csomagban, egy sort sem írtak. Nem hívtak magukhoz. Valószínűleg, ha hozzájuk beállítok, nem utasítottak volna ki, de hívás nélkül nem mehettem. Megértettem őket, féltek, nem mertek értem kockázatot vállalni. Más megoldás után kellett néznem, méghozzá sürgősen, mert félő volt, a hadihelyzet alakulása egyik óráról a másikra úgy változik, hogy el kell hagynunk a szigetet, és átvisznek bennünket a Duna túlsó partjára. Ezt minden körülmények között el akartam kerülni. Nyugtalanul jártam-keltem a szigeten, eközben megpillantottam egy régen látott barátomat, Bohács Károlyt, akinek karján nemzetiszínű karszalag volt Nemzetőr felírással. Fellner Bélával — bajai századtársammal — beszélgettek. Karcsi zsidó származású felesége Fellner unokatestvére, tehát rokonok. Ebben a percben irigyeltem századtársamat ezért a rokonságért, mert meg voltam arról győződve, hogy éppen arról volt szó közöttük, mikor és mi módon szökik meg Béla a szigetről. Az én helyzetem ekkor még teljesen bizonytalan volt, megkérdeztem Bohácsot, hogy nem tudna-e rajtam segíteni, esetleg Bélával együtt engem is vigyen ki a szigetről. Meglepő választ kaptam. Bélának még a mai napon ruhát és élelmiszert hoz, hogy majd az alakulattal továbbmenjen a Dunántúlra. Ugyanis ő is azt tervezi, hogy családjával együtt nem marad a bizonytalan Baján, hanem Pécsre költözik. Nem tud nekem segíteni. Szavaiból azt vettem ki, hogy fél. A merev elzárkózás miatt nem nehezteltem Bohácsra, arra gondoltam, nem akar még egy gondot a nyakába venni. Abban biztos voltam, hogy Bélát megszökteti, elrejti, megmenti és szó sincs arról, hogy Baját elhagyja családjával. Amikor néhány nap múlva jött a parancs, hogy az alakulatnak át kell vonulni a Duna túlsó oldalára, Fellner Béla is bent állt a menetoszlopban, jól felszerelve ruhával és élelmiszerrel. Erről a Bohács család gondoskodott. Ők Baján maradtak, Béla odaveszett. Sohasem tért vissza. A felszabadulás után nővére és bátyja hiába várta haza. Nem tudom, Bohács Karcsi mit mondott a testvéreknek, miért nem hozta ki Bélát a szigetről, miért hagyta elmenni a biztos halálba? A félelem nem tűnik elegendő magyarázatnak. A gyávaság, a tehetetlenség inkább. A huszonnegyedik órában egy bajai fiú, akinek véletlen szerencséje folytán még rokonai is éltek itt, átment a bizonytalan helyzetű Dunántúlra. Erre a tényre és Bohács érthetetlen viselkedésére, passzivitására azóta sem találok megfelelő szavakat. Dehát bele kell nyugodni, hogy azokban az időkben ilyen rendhagyó esetek is előfordultak. 29
