Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - Mezei István: Hazaérkezés a szülővárosba: memoár

Dél felé megérkezett az ebéddel egy lovas kocsi. A bakján egy idősebb honvéd ült, kíséretében pedig egy régen látott bajai barátom, Földes Miklós volt. Kitűnő ebédet, valódi katonaeledelt hoztak. A sok hússal elkészített babgulyásból mindenki annyit ehetett, amennyi jólesett. Miután Földes Miklós az étel kiosztásával végzett, beszéltem vele. Elmondta, hogy már napok óta Baján van. Szegeden volt munkaszolgálatos, de a várost a közelgő szovjet csapatok támadása miatt el kellett hagyni, és most itt teljesít szolgálatot. Tőle sok mindent megtudtam. Ami a legfontosabb volt számomra: ígéretet tett, hogy másnap reggel újra eljön ezzel a kocsival, reggelit hoz, majd ugyanezzel a kocsival minden nehézség nélkül átvisz a hídon. Ha nincs más lehetőségem, akkor bízzam rá magamat, mert már eddig is sok üldözöttet bújtatott el egy elhagyott házban, és nem okoz gondot, hogy engem is oda vigyen.

Földes azt is elmondta, hogy Bajáról nem minden zsidó családot deportáltak. Harminchárom család maradhatott Baján, akik a törvények értelmében kivételezetteknek számítottak. Az első világháború kitüntetettjei és hozzátartozói voltak ezek. Ők elkerülték a deportálást. De rajtuk kívül is vannak még zsidók a városban. Egy német katonai raktár működik, mégpedig a volt zsidó iskola épületében. Ennek keretében szabók, varrónők, mosónők, suszterok és más szakmabeliek dolgoznak, német felügyelet mellett. Ezeket a szerencséseket még a május 23-át követő napokban választották ki, és így megúszták a második deportálást, amelyre júniusban került sor. Amint megtudtam, számuk száz körül mozgott. Földes szerint most nagy veszély fenyegeti őket, mivel a raktár áttelepítése napok óta tart, és a tervek szerint nekik is Mohácsra kell menni. De reméli, hogy lesz annyi eszük, hogy most, a háború legutolsó szakaszában, közvetlenül a felszabadulás előtti napokban nem hagyják el a várost, hanem valahol elrejtőznek.

Ennek a napnak a krónikájához tartozik, hogy a sebesülteket és a teljesen legyen- gülteket egymásután szállította el a mentőautó. Egy orvos jött a kórházból, és a segítségre szorulókat ellátta. Volt bőven munkája. Ő intézkedett, hogy a súlyosabb állapotban lévőket a mentők a kórházba szállítsák. Baján érezni lehetett, hogy valaki, vagy valakik pártfogásba vettek minket, és segíteni akarnak rajtunk.

Láttam a szigeten olyan bajai előkelőségeket, akiknek a megjelenése meglepetésként hatott rám. Ezek között láttam például Csábi Károlyt, a belvárosi legnagyobb textilüzlet tulajdonosát, valamint Kréneisz Géza vaskereskedőt. Láttukra eszembe jutott, hogy az ő üzletük kirakatán láttam első ízben azt a feliratot, amely így szólt: „Tiszta keresztény üzlet.” És most itt látom őket közöttünk, ismerősöket keresnek és találnak. Nyúlnak a zsebükbe, és számolatlanul adják a bankókat, a Mátyás király képével ellátott százasokat.

Ők itt a szigeten „jó pontokat” gyűjtenek . . .

Az éjszakát ismét egy csónakházban töltöttem, meglehetősen nyugtalanul. Korán ébredtem, majd hosszasan beszélgettem barátaimmal, akik jól tudták, hogy nekem milyen terveim vannak. Néhány órán belül elhagyom a szigetet. Azt is tudták, hogy jelenlegi helyzetemben vajmi keveset tehetek értük. De ugyanazt a tanácsot adtam nekik, amit én Borovy Lacitól kaptam, hogy semmi szín alatt ne hagyják el Baját, ne menjenek át a Dunán. Megígértem, ha lehetőségem lesz, sorsom úgy alakul, akkor értük küldök, szerzek számukra búvóhelyet. Miközben ezt ígértem, még a magam helyzete is teljesen bizonytalan volt.

Azon gondolkodtam, hogy elfogadjam-e Földes ajánlatát, és bemenjek-e abba a rejtekhelybe, ahol már eddig is többen vannak. Sokadmagammal bujkáljak, és tegyem ki magamat annak, hogy a németek felfedezzék szállásunkat, és meghiúsítsák azt a tervemet, hogy Baján maradjak? Egyre az járt a fejemben, hogy eredeti elgondolásomat va30