Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás - I. rész
találkozott a tekintetünk, én úgy borzongtam a nézésétől, mintha negyvenfokos Jáz törne. Az idősebbek azért észrevették, és újságolták apámnak: szerelmes a fiad. így aztán a mulatságon, amikor mások a mozgalmi dalokat énekelték, én meg hozzáfogtam kiabálni, hogy apám, szerelmes vagyok. Apám megkérdezte, kibe fiam. Én aztán elárultam, milyen Erzsibe. Amikor apám megtudta a nagy titkom, rögtön csendre intette a zajongókat. Csend. Egy óriási hírt kaptam, amit nektek is tudni kell, hát tudja meg mindenki, hogy az én kisfiam szerelmes, és nem is akárkibe, hanem halljátok a nevét, és hangosan bekiáltotta. Hatalmas nevetésben tört ki mindenki. Másnap aztán senkitől egyebet nem hallottam, csak azt, hogy Apám, szerelmes vagyok, és jött a kérdés, kibe fiam, és mint mindig, a röhögés. Dühös voltam, amiért az én tiszta érzéseim kikacagták, akik talán nem is tudják, mi a szerelem. Napokig nem mertem arra menni a nyersgyártás fele, nehogy találkozzak az Erzsivel, mert egész biztos nagyon-nagyon megharagudott, amiért én ilyesmit kifecsegtem, még akkor is, ha ő nem tudott erről az érzésemről. Hónapok múlva is az ment, amikor reggel megérkeztem a munkahelyemre, a köszönésemre így válaszoltak: apám, a másik valaki rávágta, szerelmes vagyok, a harmadik kérdezte, kibe fiam, és valaki mindig odaért, hogy mondja a lány nevét, és jött a jóízű nevetés, amin én csak bosszankodni tudtam. A nagy szerelemből semmiféle kapcsolat nem alakult ki, hiszen eleve féltem a további gúnyolódásoktól, így inkább kerültem még a találkozást is Erzsivel. Bekerültem a présgéphez vágónak, ott aztán tényleg csak lányokkal voltunk körülvéve. Szépek voltak, és mind húsz év alatti. Azon vettem észre magam, hogy mindegyiket szeretem. Egyiket a szép szeméért, a másikat a lába miatt, mert olyan formás a lába, mint egy Vénusznak, a harmadikat azért szerettem, mert szépen tudott énekelni, szóval minden lányt szerettem, és szerettem volna megcsókolni, meghívni a moziba, randit adni neki. Mindre emlékszem máig is, de különösebb nyomot egyik se hagyott a szívemben. Soha nem éreztem fáradtságot, bármennyit is dolgoztam. Szerettem együtt lenni a gyerekekkel, akik szintén a présnél dolgoztak. Egymásnak voltunk a váltói, kézi erővel levagdosni negyven-negyvenötezer téglát is naponta, bizony nem könnyű volt három legényre. A lányok sokszor pihenésre szorultak, mert nem győzték a fordulókat. Ilyenkor mindig közbejött egy drótszakadás, és öt-hat perc szusszanást jelentett, aztán ismét következett a hajrá és az izzadás. A lányok az igyekezettől olyanok lettek mint a pirosló rózsa. Annyi idejük nem volt, hogy a szemükbe lógó, megizzadt hajtincset lecsatolják, de nekem így nagyon tetszett, amikor a kezefejükkel a szép fekete vagy a szép szőke tincset dobálták hátra, hátha közé akad a többi hajnak. A tenyerük mindig sáros volt a nyerstéglától, géphibásodáskor aztán ment a cicomázás. Sógorom meghalt, nemsoká jani bátyám után, Rozi néném özvegyen maradt a gyerekekkel, Kálmánt nem vették fel sehova dolgozni, amikor megtudták, hogy epilepsziás. Szeretett ő egy utcabeli lányt, aki szintén szerette Kálmánt, de nem ment hozzá feleségül, inkább elment Pestre, ott aztán férjhezment. De még haza se nagyon jött. Piacok alkalmával nagy buger meccsek mentek az eldugott helyeken. Kálmán mindig elbugerozta a zsebpénzét, a mozira valót, négyszer-ötször kért újra meg újra Rozi nénémtől. Ad vagy nem ad — mindig ezt kérdezte. Ha kapott, rögtön elnyerték tőle. így aztán se moziba nem tudott menni, de még egy üveg sört se tudott inni. Később rájött arra, ha Rozi nénémre ráijeszt, akkor ad neki pár forintot. De ha elkártyázta vagy elbugerozta, ment és vitte volna otthonról. Kisfiam, nincs már pénzem, már odaadtam. Akkor fenyegetőzött Kálmán, hogy beleugrik a kútba, felakasztja magát, felvágja az ereit, lúgot iszik, meg mit tudom én. Egyik vasárnap nem adott már neki pénzt Rozi néném, erre odament a kúthoz, és mondta, hogy ad vagy nem ad. Értsd meg, kisfiam, nincs egy fillérem se, ami volt, már reggel odaadtam. Akkor belépett a kútkává- ján, és ismét megkérdezte: ad vagy nem ad? Várjál, majd elmegyek, Molnár nénitől 17
