Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás IV., befejező rész
lett, mint akit negyvenfokos láz gyötör, hozzáfogott izegni-mozogni az amúgy is unta- lan nyikorgó székén, mint aki tűkön ül. Nagyon szégyenlős legény volt a Lacika, ezt tudták a lányok is, és már értették a módját, hogyan hozzák Lacikát még jobban zavarba. Szia, Lacika! — mondták neki. Mit álmodtál, Lacika? Képzeld, Lacika, én azt álmodtam, megkérted a kezem, és én igent mondtam, sőt hozzád is mentem feleségül, és mondd, Lacika, a nászéjszakán miért nem mertél mellém feküdni, áruld már el Lacika? De Lacika csak mosolygott, mosolygott, és végtelen boldogság sugárzott az arcáról. Lacika tagja volt az üzemi színjátszó csoportnak, sőt ő aratta a legnagyobb sikert, mert amikor elszavalta Petőfi borversét, olyan viharos tapsot kapott, hogy a hivatásos színész se nagyobbat. Bizony elment a híre Laci sikerének. Egyik alkalommal valaki kitalálta, hogy elszavaltatja Lacikával a borverset. A lányok még puszit is ígértek Lacikának, ha nem tagadja meg tőlük ezt a művészi élményt. Lacika belement a játékba, odaállt az ablakhoz, előre borzolta a haját, mint aki már tényleg mólés állapotban van, a szemét behunyva hozzáfogott a versmondáshoz. Igenám, de amíg Lacika mondta nagy buzgalommal a verset, addig aki bent volt az irodában, szép óvatosan kiosont az irodából, lassan behúzták az ajtót, és az ablak elé kucorodva figyelték Lacikát, hogy milyen arcot fog vágni, ha a vers végén kinyitja a szemét, és egy teremtett lelket se talál sajátmagán kívül az irodában. Lacika amikor felébredt a versmondásból, meg se tudott mozdulni a meglepetéstől, csak tekingetett az üres irodában, jobbra-balra, s amikor meglátta, hogy az iroda ablakán hahotáznak befele a művezetők és a csókot ígérő lányok, oda- vánszorgott az íróasztalhoz, és leült és az elfehéredett szája szélén meg-megrándult a fájdalom. Amikor beindult a négyes papírgép, átkerültem az egyes gépre állandó jelleggel harmadik segítőnek. Itt aztán olyan emberek közé kerültem, akik vitatkoztak, veszekedtek, nem értékelték egymás munkáját, hacsak tehették, borsot törtek egymás orra alá, a háta megett mindig az ellenkezőjét mondták valakire, mint a szemibe. Aki ha öt fillérrel is kapott több béremelést, mint ők, bármelyikük, az spicli volt, az szóval minden volt, csak rendes ember nem. A bizalmit mindennek lehordták, mert nem harcolta ki nekik az öt fillért, mint a másik műszaknak a bizalmija. Az igen, az szót mert emelni, hogy a Jóska se kapjon többet öt fillérrel se, mint a Tóni! A munkahelyen azért ökölre még se mentek, de műszak után a gyárkapu előtt leverték a bizalmin az öt fillér különbséget. Olyan önvédelmi harcmodort vettek fel ezek az emberek. Egymás ellen örökösen áskálódtak. A művezetőnek ha valamilyen géphiba következett be, vagy ha rossz volt a papír minősége, arra voltak kíváncsiak, a gépvezető mihez nyúl, mit csinál, amíg elhárítja a hibát. Ha sokára tudta kiküszöbölni, röhögtek a háta mögött. Ők ha látták is, hogy hol a hiba, el nem árulták volna. Kíváncsiak voltak a gépvezető szakmai tudására, mondták, hadd keresse, az ő dolga, ő kap érte fizetést. Inkább elviselték a rengeteg papírselejtet, mintsem közösen hárították volna el a selejtet okozó hibát. Közel egy évnek kellett eltelni, mire valamennyire összerázódott az egyes gép személyzete, megszűntek az egymás elleni piszkálódások. A jó hangulat volt a jellemző, a termelés megemelkedett, sőt ha egyik műszak ötven kiló papírral többet termelt, akkor már a következő műszakban három-négyszáz kiló papírral is rávertek. Sokszor már az öreg tragacs alig bírta a két-három méterrel nagyobb sebességet, nyögött-nyöszörgött a masina, de bírni kellett neki a plusz sebességet. Az összedolgozásnak be is ért az eredménye, nem igen volt, hogy a negyedéves prémiumból ne kapott volna valamennyit, százötven-kétszáz forintot a gépszemélyzet minden tagja. Később már elvállaltuk azt is, hogyha valaki szabadságon van, ne tegyenek helyette oda senkit, mert tudtuk, az emberhiány állandó jellegű volt. így a csoportból ha valaki hiányzott, mi elvégeztük az ő munkáját is. Igaz, nem ingyen, aki helyett dolgoztunk, annak szétosztották közöttünk az órabérét. így a mi évi átlagunk, más csoporthoz viszonyítva, magasabbra jött ki, mint 16
