Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás IV., befejező rész

a másoké. Voltak is ebből különböző viták, úgyhogy még az igazgatóig is eljutott a probléma. Hamarosan találtak is rá megoldást, nem annak az órabérét kapjuk meg, aki helyett dolgozunk, hanem kapunk az órabérünkért harminc fillért, és ha hiányzik valaki, hát ezt megkapjuk. Ez a megoldás nekünk nem éppen felelt meg, mert egy hónapra így ilyen formában ötven-hatvan forintra rúgott volna, viszont amúgy ha egy hónapig dolgoztunk kevesebb létszámmal, meghaladta a háromszáz forintot is a többlet és nekünk is volt annyi eszünk, hogy a hatvan forint kevesebb, mint a háromszáz. A brigád megbeszélte, hogy ebbe a játékba nem megyünk bele. Hát ne nézzenek már minket bolondnak azért, mert mi nem jártunk főiskolába. Annyi eszünk azért van, hogy tudjuk azt, hogy a tizenöt több, mint a tizenegy, még akkor is, ha ezt akarják velünk elhitetni. A mi brigádunkban dolgozott a műszak párttitkára is, aki a legnagyobb ellenzője volt a harmincfilléres cserének. A gyártásvezető egy fél délelőtt agitált minket, hogy menjünk bele az igazgató ajánlatába, mert sokkal jobban járunk a hatvan forinttal, mint a háromszázzal. Egy-két hónapig húzódott ez a kérdés, de nem vállaltuk. Egyszer a kulcsember ötszáz forint jutalmat kapott abból a célból, hogy a többi embert is győzze meg arról, hogy több a hatvan mint a háromszáz. Bizony az ötszáz forint jutalom meghozta a megfontolásra a lehetőséget, hát így, hát úgy, az ötszáz forint más véleményre sarkallta a titkár. A csel sikerült, belementünk, ha kedvetlenül is. Aztán bizony akik a többi gépen dolgoztak, szidtak minket, mint a bokrot, de mi tudtuk, hogy nem nekünk szólnak a szemrehányások, hanem annak, akit lefizettek ebben az ügyben. Ami igaz, igaz, ez a húzás nem hatott ki a termelés rovására, épp úgy dolgoztunk, olyan oda- adóan és szorgalmasan, mint annak előtte, csak kevesebb forintért.

Hatvannégy júniusában ismét berántottak a honvédséghez három hónapi kiképzésre. Igaz, a második emeleti körlet ablakából hazaláttam, a háznak a hátulja odavirított a laktanyáig. Mivel még be se volt tapasztva, pont rosszkor jött ez a haza védelmére való szolgálat. Igaz, nem volt az az óriási hajtás, mint korábban, de nekem valahogy nem smakkolt a katonaélet. Főleg így, ahogy és amilyen gondok között hagytam a nejemet. Igaz, két süldő kornyikált a kis faólban, de a fizetésemnek csak bizonyos százalékát kaptam, mivel még nem volt családunk, így a malacok eltartása nehézségekbe ütközött a nejem ápolónői fizetéséből. Igaz, ő három műszakban dolgozott, de a fizetése ritkán érte el az ezerháromszáz forintot. így többféle szempontból is megfontolásra került a malactartás, mivel a felvett kölcsönöket is fizetni kellett. Az egyik vasárnap, amikor a nejem meglátogatott, közölte velem, hogy nem tud mit adni a malacnak enni. Jelentkeztem kihallgatásra, a malacot szerettem volna kivinni a piacra eladni, hogy még jobban ne romoljon le a kaja miatt. Eltávozást kértem, eladni a malacot. Megkaptam. A következő nap nulla órájáig kihajtottam én a jószágpiacra a süldőt, de még azt se kérdezték meg tőlem, hogy miért vittem a malacot. Sajnos, nem tudtam eladni. A következő piacra ismét kértem kimaradást, a század parancsnok felháborodott, hogy hányszor akarom én eladni azt a nyomorult malacot. Tehetek én róla, százados elvtárs, ha nem vették meg a malacot. Aztán a harmadik piacon el tudtam adni a süldőt. Hát mit ad a Szűzmária, minthogy a százados elvtársat meglátom kóvályogni a piacon. Szinte éreztem, hogy engem keres. Meg akart róla győződni, hogy valóban árulom-e a malacot, vagy csak átrázás az egész. Rákiabáltam, hogy százados elvtárs, nem vesz egy gyönyörű süldőt, nagyon jó fajta, és higgye el, hogy ebből még karácsonyig mázsán felüli hízó is lehet, mert ez olyan étkes, és olyan hízékony, hogy az egész piacon nem talál nála jobb kolbásznak valót. A százados csak nevetett, mintha arra gondolna, hogy ez a fickó mégse rázott át bennünket, mert valóban árulja a malacát.

Amikor leszereltem a honvédségtől, kiszorultam a brigádból, mert a felszabadult tanulókat foglalkoztatni kellett. A főművezető sajnálkozva tudatta velem, hogy a helyemet a papírgépen, sajnos, míg én a hazát szolgáltam, elfoglalták. Üsse kő, gondoltam,

17