Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás IV., befejező rész

lábam a takaró alól, és úgy vártam az orvoscsoportot. Tudtam a főorvos első kérdését, ami a másfél hónap minden napján ugyanaz volt: hogy érzi magát, köszönöm jól. Pedig egy kicsit nem árt panaszkodni, mondták egyes betegek, mert ha valaki jól érzi magát, akkor mi a fenének fekszik kórházban. A főorvos sohasem énrám nézett először, hanem felemelte az ágy végén lévő lázlaptartót, ami úgy nyikorgott-csörgött, mint az ócskás hátára kötött edények. Holnap hazaengedjük, vegyék ki a lázlapját! Mi is történt magával? — kérdezte a főorvos úr. Baleset ért, egy öntvény esett rá a lábamra. Nahát, máskor jobban vigyázzon! Igen, főorvos úr, jobban vigyázok, mondtam örömömben, amikor megláttam, hogy a lázlapom a főnővér beletette egy dossziéba. Másnap már amilyen korán csak lehetett, kikértem a civilruhám a raktárból, átöltöztem, és hacsak tehettem, ott sündörögtem Marika nővér körül. Amikor tíz óra fele megkaptam volna a kórházi elbocsátót, még nem jött elém senki a családból. Egyszer csak megjelenik a húgom az ajtóban, megpuszilt és pont ezt a jelenetet látta meg Marika, amikor kilépett a nővérszobából. Elkapta a fejét, és besietett a legközelebbi kórterembe anélkül, hogy rámnézett volna. Be akartam neki mutatni a húgom, amikor kijött a teremből, de ő hivatalos modorral elutasította, kedves betegnek szólított, és még azt se nagyon szívlelte, hogy elköszönjek tőle. Felejtsünk el mindent, mondta, amikor megkérdeztem, írhatok-e levelet neki. Nem, szó se lehet róla, úgyse válaszolok. Már nem volt idő tisztázni, miért haragudott meg rám, és amikor kezet akartam vele fogni, faképnél hagyott. Le- sántikáltam a lépcsőn, és amikor a friss levegő megcsapott, úgy éreztem, mint aki a kol- labálásból tér magához. A taxi pár perc alatt kivitt az állomásra, ahol megittam egy féldeci rumot, ami egy kicsit enyhítette a fájdalmat a lábamban, mert fájt, akkor is még.

Az egyik nap apám egy felbontott levelet tett az asztalra azzal a szöveggel, hogy ez biztos a tied, a gépgyárba címezte a feladó, és ő azért bontotta fel, mert azt gondolta, az övé. Nagyon begurultam, amikor megláttam a levélen, hogy rá van írva: ifjú részére. Olvasd csak el, mondta mosolyogva az apám. Nem olvasom, nem érdekel. Na jól van, ne haragudj rám, amiért elolvastam, de nagyon kíváncsi voltam. Olvasd mielőbb, mert lekésed a vonatot, mert azt írja a lány, hogy vár. De ha nem akarsz elmenni, ráérsz vele. Na, gondoltam, ha már ilyesmiről van szó, akkor már azt se bánom, ha a munkatársainak is felolvasta a levelem. Egyetlen kivasalt inget se találtam. A húgom csak abban az esetben volt hajlandó kivasalni az ingem, ha elolvashatja a levelet. A vonat már indulóban volt, amikor felugrottam a lépcsőre. Egész úton azt dübörögték a kerekek, hogy uaoa eeuáa, talán ma még meg is talállak. A szolnoki állomás huzatos épülete szinte olyannak tűnt, mint egy dél amerikai metropolisz, ahonnan elindulok egy új élet felé, mert valaki jönni fog értem, és megfogja a kezem, és vezetni fog egy olyan világ felé, ahol megtalálom saját magamat, mert nincs jobb érzés a világon, mintha valakit hívnak, hogy jöjj és szeress, mert én is szeretlek. A nyavalyás októberi szél belebelekapott a hajamba, mintha incselegne velem, hogy no mi van öreg fiú, nem fázol, de heves vagy, kigombolt ingben, sapka nélkül, kiskabátban! De már hat óra fele járt, és még senki nem szólított meg, hogy itt vagyok, én hívtalak, sokat vártál, ne haragudj, nem tudtam hamarabb jönni. Már úgy éreztem, ez valami beugratás, valahol valaki vagy valakik röhögnek rajtam. Feltűnt egy busz a gólya felől. Gondoltam, ezt még megvárom, és ha ezzel se jön Marika, akkor a tíz perc múlva induló vonattal visszamegyek és otthon azt fogom mondani, hogy meggondoltam, és nem utaztam el.

Amikor Marikát megláttam leszállni a buszról, szinte nem tudtam megmozdulni a hatalmas ajtó mellől. Úgy álltam, mint akinek földbe gyökeredzett a lába. Amikor találkozott a tekintetünk, én arra gondoltam, hogy ha meglátja rajtam a kiskabátot, ami késő ősszel már nem éppen alkalmas utazgatásra, arra gondol, szent ég, ez olyan nyomorult, hogy még egy nyomorult ballonja sincs, és úgy elmegy mellettem, mintha nem nekem írta volna, hogy várjam. Szerbusz, mondta. Mikor jöttél? Régen vársz? Ne hara9