Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás IV., befejező rész
magarr.ban amit meg fogok kérdezni, ha ideér a nővérke, de minden kérdés úgy kihullt a kobakomból, amikor közeledett, mintha én lennék a felejtsdeljános mesehős, így aztán nem maradt egyéb, mint megkérdeznem, hogy egy óra-e vagy négy még az esti vizit. Hamar végigszaladt a kórtermeken. Egyáltalán nem szabad volt felkelnem az ágyból. Igaz, nem is tudtam, mert ha a pakolásról lecsúszott a lábam, akkor rögtön átvérzett a kötés. A hétvégén megoperálták a lábam, két ujját lemetélték, a többi úgy ahogy megfogta. Vasárnaponként annyi látogatóm volt, hogy nem győztem bólogatni, hol egyikre, hol másikra. Annyi bort-sört hoztak, hogy nem fért a vasszekrényben, még néhány szál szegfűt is hozott valaki. Nesze, nyújtotta felém az egyik haver a frissen felbontott szilvapálinkát. Ezt ha meghúzod, mindjárt talpra állsz. Vagy fejre, jegyeztem meg humorosan. Milyen gyógyszert kapsz? Ilyet is, olyat is, mondom. Nahát, ezekre ihatsz nyugodtan! Egy jó féldecinyit lekortyoltam az üvegből, amitől olyan álmosság fogott el, hogy már alig vártam a végét a látogatási időnek. Elhalmoztak gyógyulj meg, javulj meg kívánságokkal, még homályosan láttam, ahogy integetnek a kijárati ajtóból, nem tudom, mi nyomott el annyira, de másnap reggelig aludtam, mint a bunda. Marika nővért egész délelőtt nem láttam. Ekkor már tegeztük egymást, kivéve a többiek előtt. A legutóbbi este még egy puszit is kaptam, hogy de most már aztán aludjak, mert mit gondolok én, hogy itt fog ülni az én ágyam szélén reggelig, hát ez egy kórház, és nem csak egyetlen beteg van. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: a Marika nővér hol van. Miért? — szegezték vissza a kérdést. Á, nem, csak úgy, ugyanis egy könyvet ígért, hogy hoz nekem. Marika nővér este hatra jön, remélem, addig kibírja olvasás nélkül. Ő, igen hogyne, persze, hebegtem örömömben. A vasárnap vett lapokból még az apróhirdetést is kiolvastam, csakhogy minél gyorsabban teljen az idő hat óráig. Próbáltam elaludni, de az istennek se ment. Öt órakor már a bejárati ajtót bámultam, fél hat után egy pár perccel megérkezett, a nővérszobába behajolt — biztos köszönt az ott lévő nővéreknek. A nővéröltöző a folyosó közepén helyezkedett el. Mielőtt bement volna átöltözni, felém súgott egy szerbuszt. Hét óra is elmúlt, mire a tennivalói megengedték, hogy egy percre odajöhetett hozzám. Jó kedvem lett, a hálós ágyban lévő beteget tanítottam számolni. Szegényt súlyos baleset érte, szószerint kiloccsant az agyából valamennyi. A feleségét olyan közömbösen bámulta a látogatás ideje alatt, mint az én látogatóimat. Nevetve mutatott rá az anyjára, amikor az törölgette a szemét. Egy néhány nappal hamarabb hazaengedték a kórházból, mint engem. Nem a felesége jött érte, hanem az idős szülei — nem kellett a feleségének többé, így nem. Jobban jártál volna, fiam, ha meghalsz, mint így eleven halott maradtál — mondta az idős bácsi, miközben öltöztették a szerencsétlenül járt fiukat, aki izgett-mozgott, mint egy óvodás gyerek. Köszönj már el a fiatalembertől, mondta a néni a fiának, de az rá se hederített arra, amit mondott neki az anyja. A beteg embernek olyan öröm sugárzott az arcáról, mint annak a babának, aki felfedezte a talpra állás csodáját, de ennek a csodának már nem örült senki... A nagy vizit előtt minden reggel valamelyik nővérke végigszaladt a kórtermeken, mindenkit ágyba parancsolt, és csendet kért legalább addig, amíg meg nem érkezik a főorvos úr. A füstszagtól kiszellőztette a kórtermet, és rácsukta az ajtót a kórteremre, a folyosókon fekvő betegeknek megigazította a párnáját, a takarót, és egy mosoly közepette otthagyta a beteget. Én tudtam minden alkalommal, hogy ez a kedves mosoly arra inti a kedves beteget, hogy amíg a vizit tart, ezt a megalkotott rendet nem szabad megbontani. Mindenki úgy feküdt hanyatt és mozdulatlanul, mint akiknek már feladták az utolsó kenetet. Ilyenkor éreztem a fehérség nyomasztó jelenlétét. Olyasmi érzésem volt, mintha egy meszes gödörben lennék beleágyazva, és tűrni kell a mész maró és konzerváló hatását mindaddig, amíg el nem vonul a vizit. Én mindig kitettem a beteg 8
