Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás IV., befejező rész
ILUH ISTVÁN BOGLYÁBA GYŰJTÖTT NAPJAIM IV. rész Amikor minden szekrényt kiöntöttünk, a kohót lecsapolták az utolsó cseppig, le kellett üríteni a vasat. Sőt két-három tégely salak is volt minden este. Az öntvényt kokillákba engedték, és szétöntögettük a homokba készített gödrökbe. Tizenöt-húsz- kilós lehetett egy-egy öntvénytömb, amit másnap ismét beadagoltunk a kohóba, de ezeket az öntvénytömböket előbb taligába raktuk, és minden alkalommal a mázsa elébe tologattuk. Jó megpakoltam a vastaligát, nem akartam két fuvart csinálni. Közel négy mázsa lehetett, ami a taligára volt pakolva. Majdnem a mázsáig értem, amikor a hepehupás placcon nagyot zöttyent a taliga, és egy jókora darab öntvény lecsúszott és ráesett a lábamra. Mire kifűztem a bakancsom, tele lett vérrel. Akik látták, odaszaladtak, felkaptak és szaladtak velem az elsősegélyhelyre. A lábam ujjait csak a bőrök tartották. Az orvos nem is csinált egyebet, mire jött a mentő, csak gézzel becsavargatta. A kórházban a levágott ízeket visszaöltötték. Ami megmarad, megmarad, mondta a sebészorvos, ami nem, azt meg sajnos majd eltávolítjuk. Pár nap múlva hazaküldtek a kórházból, mentővel. A körzeti orvosnál másnap jelentkezni kellett. A téesz kocsija vitt el az orvoshoz. Olyan vastag volt a beteg lábam, hogy a kezelő orvos, amikor kibontotta a kötést, lehetett látni rajta a felháborodást, és azonnal írt egy kórházi beutalót, telefonált a mentőknek, és visszavittek a kórházba. Következett a felvételi cécó ismét, hippermangános vízben áztattam minden nap egy hétig a lábamat, de én laikus szemmel is meg voltam győződve arról, hogy nem élnek a sérült lábom ujjai, fekete volt, mint a szurok, és annyira fájt, hogy szerettem volna letépni a lógó ízeket a lábamról. A kórteremben nem volt hely, a folyosó végében feküdtem. Velem szemben egy hálós ágyban egy ember fogta a hálót, és akképpen kukucskált kifele az ágyból, mint aki életében először találkozik emberrel. Amikor a kórtermekben befejezték a vizitet, hozzám is odajött a főorvos úr a kíséretével együtt, a főnővér mellett egy csinos fiatal nővér jegyezte a főorvos úr megnyilatkozásait. Na Mari, szólalt meg a főorvos, vedd le a kötést a fiatalember lábáról, biztos nem fog sziszegni, ha egy ilyen szép lány nyúl hozzá. A nővérke olyan óvatosan szedte le a lábamról a kötést, hogy a főorvos nem állta meg szó nélkül. Mi az, Mari, csak neked is nem fáj? Segítsen csak neki, mondta a főnővérnek kajánul, mutassa meg, hogyan kell. Bizony a vén szipirtyó a lábamról letépte a beleragadt gézt, a seb úgy vérzett, mintha akkor esett volna rá az öntvény. Hát nem álltam meg szisszenés nélkül. így kell ezt csinálni, jegyezte meg a szipirtyó. A kis- nővér olyan lett, mint a láng, és alig észrevehetően pittyesztett egy parányit a szája sarkával a főnővér háta mögött. A kisnővér ügyesen bekötözte a sebet, és egy párszor megkérdezte, hogy fáj-e még. Egy kicsit, mondom. Majd ha vége lesz a vizitnek, hozók egy fájdalomcsillapítót. Az nagyon jó lesz, gondoltam, legalább tudok aludni egy keveset. Fekve is végigláttam a folyosón. A nővérszobából ha kilépett valamelyik nővér, én rögtön a Máriára gondoltam, akinek úgy vártam a megígért fájdalomcsillapítóját, mint valami csodaszert. A poharamból már előre kiittam a vizet, hogy mégegyszen vissza kelljen jönni a nővérkének a fájdalomcsillapító után egy pohár''ízzel, mert azt az istentelen nagy szem gyógyszert víz nélkül ki az ördög tudná lényeink A lábam fájt,1 de a szívemnekvkutya baja se volt, mert észrevettem magamon, amikor Marika nővér valamiért jött az utolsó kórterem felé, hogy a szívem úgy kalapálta a méllkasom;:mirít- ha egy madár-lennék, és egy óriás a tenyerében tartana. Nagy kérdésekét1 fabrikáltam1 t
