Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - SZEMLE - Iszlai Zoltán: Sárándi József: Útszéli történetek: [könyvismertetés]
Összefoglalva: Végei László Áttüntetések című regénye az utóbbi évek jugoszláviai magyar irodalmának — egyetemes magyar irodalmi mércével mérve is — egyik legjelentősebb alkotása. BOTLIK JÓZSEF SÁRÁNDI JÓZSEF: ÚTSZÉLI TÖRTÉNETEK Sárándi József, a kezdettől eredetien görcsös hangú — mondhatni sanyargatóan —tömör versmolekulákból (nem mindig koherens szakaszokból) építkező, meglehetősen magányos lírikus elérte azt a (közlési) kort, mikor az alkotó úgy érzi: nem bírja költészetbe sűríteni, — vagy nincs türelme költőként kihordani (szublimálni) kifejezendő élettapasztalatait. Kisegítő műfajt választ hát, részint önkifejezési lehetőségei bővítésére, részint pedig — uram bocsá’ — mondanivalója szélesebb közönségvisszhangjának kipróbálására. Eddigi legjobb kötete A barbárság kora — mely a politikai szenvedélyességet az erotikus indulatossággal szerencsésen párosította, itt- ott már utalt a többet-kifejtés igényére, az érzelmi robbanások, emocionális impulzusok értelmezésének szándékára, a reflektív, sőt kommentáló magatartás erősödésére. Nemcsak az olyan verscímek mutattak bizonyos epikai duzzadásra, mint a Regényes történet, az Anekdota, a Love story és hasonlók, s nemcsak a lírai darabok hosz- szabbodása, meg a mozaikos szerkesztésmód kedvelése volt árulkodó. A publicisztika elegáns be- szivárogtatása is jellemezte a könyvet. (Annak dacára, hogy benne a jó műveket egyáltalán nem süllyesztette le a direkt közéletieskedés — az odamondogató zsurnálokoskodás — földszintjére.) Az 1980-as gyűjteménnyel párhuzamosan kezdtek megjelenni az első „tetőfedő-prózák” és néhány valódi országszemlélő szociográfikus publicisztika. Utóbbiak egyike-másika kemény igazságokat, bátor föltételezéseket kockáztatott, írt közben Sárándi természetesen újabb verseket is, Friss foglalatuk, A teljesítmény gyönyöre. Egészében marad alatta a A barbárság korában nyújtott teljesítményének. Talán nem tévedek nagyot, ha felteszem, (ám ehelyt helyhiány miatt nem bizonyítom és dokumentálom) hogy a líratermés kiérleletlenségében ludas lehet a szinkronban folytatott próza-tevékenység is. Nem azért, mert — bárki bármit halandzsázzék ennek ellenkezőjéről — tetemes általánosságban időt kivánóbb a próza, mint a („csupán” létidőt faló) költészetteremtés. Inkább attól, hogy az a prózaműfaj, amit (egyelőre) Sárándi József választott, a bevallottan önéletrajzi emlékezés epizódokra tördelése, majd füzérré rendezése, ugyanabból a talajból táplálkozik, egyazon mélyrétegekből jövesztődik, mint ahonnét származónak tetszik az alkotó eddig külszínre került, s többé-kevésbé átrostáltan közreadott lírája. (Mely — mellesleg — nemegyszer az emelten nyomatékos beszédre emlékeztető, gunyorosan önigazoló töprengésekből, győzködő monológokból, izzó szemrehányásokból és átmeneti lecsillapodásokból áll össze.) Legjobb bizonyíték a fenti állításra az Útszéli történetek hatodik fejezetének betétje (55—58 lap). Aki nem ismeri föl ebben a szép prózakölteményt (mely turgenyevi értelemben nem egyéb az igazán pontos leírással a jelenségek lényegébehatolás külsőségeinek befelé is érvényesnek tetsző rögzítésével), az nemigen tudja mi a különbség költészet és próza között. Sárándi bátran tudja. S (föltehetően a kiemelkedő példák, Illyés, majd Sütő András nyomdokába lépve) meg is kísérli a határok átlépését, egy- bemosását. Megnyugtató amalgámot egyelőre nem bír létrehozni. A végestelen-végig feszített tükrű költői közeg ellenállásával ütköztetni magát talán mersze se lett volna. Rövid szövegszemle után bárki meggyőződhet arról, hogy jóllehet kétségtelenül feltett szándéka a teljes textus át- lírizálása, megemelő gesztusai rendre a szabályos kisrealista szemléltetésbe csúsznak vissza. Magyarán: keverékstílusú művel állunk szemben; olyannyira, hogy felvetődik a kérdés: vajon nem kár-e, hogy szerzőnk (ha már egyszer skálasávot nyújtott) nem igazi regényre szorította rá magát, a valódibb stílusegység elérése érdekében. Annál is inkább, mert novellát írni (vagyis történéseket előadni) s ezekből könyvet szerkeszteni — pillanatnyilag — még nem vélte tanácsosnak. S őszintén szólva nem is áll kezére a roppant(ó) önfegyelmet és összpontosítást igénylő műnem. Az elképzelhető — amolyan Tersánszkys — regénynek kitapinthatok a körvonalai, megkezdettnek tekinthetők járatai. Vannak mindenekelőtt a hősök: a rezonőr-állandó mellékszereplő szerző, ki cserepezőnek tanul „kölyökkutyakorában.” Van egy eléggé termékeny esett-figurája, Miska, Misurka, a magát olyképp jellemző szeszkazán, hogyaszondja: „Arra sem vagyok érdemes, hogy a föld a hátán hordjon.” Nem hiányzik a (tetőfedő) szakma emberi tekintélyt szerző (nem makulátlan, de mégis példakép-félének elfogadható) mestere sem a képből; illetőségi helye: Esztergom, hobbija egy rozzant motorbicikli, élete-halála törvényszerű, a veszélyes mesterséghez kötött. Akad érdekes, sajátos hátterű lányfőszereplőnek való is: a jóvérű Julika, akit mostohaapja akar „használni”, s mivel az helyette a vasúti őrt választja, a kissé zavarosan taktikázó lányt az anyjának való beárulással zsarolja. A felsoroltak mellett számos pikareszk-figu- rának alkalmas egyén tevékenykedik az egyes epizódokban. Emlékezetesek közülük: Margit 91
