Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - SZEMLE - Botlik József: Végel László: Áttüntetések: [könyvismertetés]
SZEMLE VÉGEL LÁSZLÓ: ÁTTONTETÉSEK A jugoszláviai magyar irodalmi életben fontos szerepe van a pályázatoknak. Az 1982. évi regénypályázat egyik fontos eredményét már a kezünkben is tarthatjuk az újvidéki Fórum Könyvkiadó jóvoltából, amely 1984 tavaszán jelentette meg Végei László regényét, az Áttüntetéseket. A pályázat bíráló bizottságának tagjai — az irodalomtörténész Bori Imre, a kritikus Hornyik Miklós és Utasi Csaba — jól választottak, ugyanis Végei könyve: kulcsregény. A mű jelentősége miatt elengedhetetlen hát, hogy írójával, pályájának alakulásával egy kicsit bővebben foglalkozzunk. Az 1941-ben született Végei László kritikusként, vitacikkek szerzőjeként indult, majd esszék, tanulmányok jelezték irodalmi munkásságát. Érzékeny és kritikus figyelője volt — s ma is az — nemzedéke szépirodalmi tevékenységének, amiben legfőbb szempontnak mindig az esztétikai mértékeket tekintette. Hasonló törekvések jellemezték 1968-ban, az újvidéki Híd című folyóiratban megjelent Eszmélet című költészeti antológiáját is. A prózaíró Végei az 1967-ben kiadott Egy makró emlékiratai című kisregényével váltotta meg belépőjét a szépirodalomba, s egyszerre elismert prózaíróvá vált. „ . . . jellegzetesen .nemzedéki’ regény, — írja a műről Bori Imre — egyben azonban az .érzelmek iskolájának’ egyik válfaja is. Az amerikai, elsősorban a Salinger neve jelezte prózairodalom iskoláját járta ki, szemléletének alapjait pedig a mai városi fiatalság életének problémáiból merítette: ennek az ifjúságnak a .becsapottság’-érzete vonalán haladva szemlélte az életet, és moralista jellegű ítéletet mondott róla. Ez a moralizmus, amely írói magatartását jellemzi, a fiatalság életének a jelenségeiben a feltűnő immoralizmust fedezi fel, amelyet az író ennek a fiatalságnak tudatosan vállalt magatartásaként interpretál. A központi egyéniség .makrósorsa’, még inkább ennek a sorsnak a cinikus vállalása, az apró társadalmi és erkölcsi csínyek sorozata, amelyekből regénye összetevődik, a társadalmi-etikai konvenciók és megszokások elleni merénylet is. A regénynyelv kiabáló közhelyszerűsége, állandósult szófordulatai, hőseinek argója ... a mű összhangját biztosították. Ez a regény egyben az értelmes célok és feladatok után kiáltó nemzedék vallomása is.” (Bori I.: A jugoszláviai magyar irodalom rövid története, Újvidék, 1982. 217—272. I.) Az Egy makró emlékiratainak szerves folytatása a két év múlva, 1969-ben napvilágot látott következő Végel-regény, A szenvedélyek tanfolyama, amely azonban már nem törekszik teljességre, az „egész” megragadására, hanem a „makrósors” egyik lehetséges változatát mutatja be. Közös ugyan bennük az élet céljának keresése, de a megformálással már bajok vannak, a „sokat markol, keveset fog” esszenciája érvényesül. Érdeme, hogy szeizmográfként rögzíti a hatvanas évek végén kirobbant világméretű „diáklázadások” Délkelet-Európába eljutott hullámait is. A hatvanas évek második felében megismerhettük a novellaíró Végeit is, legjobb e műfajbeli írásait a Szitkozódunk, de szemünkből könnyek hullanak című, 1969-ben megjelent kötetében gyűjtötte egybe. E novellákban sem tagadta meg Végei önmagát, a könyv „egy már lezárult kor életérzésének a dokumentuma is.” S az író közben egy értékes irodalomelméleti jellegű művet is megjelentetett. (A vers kihívása, Újvidék, 1975.) Minden bizonnyal nem volt haszontalan Végei pályájának alakulásával foglalkoznunk, hiszen a fentiek ismeretében jobban megérthetjük legújabb regényét, az Áttüntetéseket. E művében azonban nem egy, hanem több „elveszett” nemzedéket ábrázol. Sajátos regényépítkezése következtében ugyanis több nemzedéket láthatunk egymással olyan kölcsönhatásban, ahogyan a fogaskerekek kapcsolódnak egymáshoz. Külön- külön keveset érnének, hiszen ha nem forrnának egybe, nem jöhetne létre az egész, a „makró”, a teljesség, amelyet a már említett kisregényében is ábrázolt. Felesleges azt külön bizonygatnunk, hogy egy szűkebb területen is legalább öt nemzedék él párhuzamosan egymás mellett a legfia- talabbaktól a legidősebbekig, akik szükségképpen hordják magukban a múltat, a jelent és a jövőt. Hiszen kinek hét-nyolc évtized, vagy még több a múlt, másoknak csak kettő-három. Végei írástechnikája, az idősíkok mesteri váltakoztatása teszi lehetővé, hogy egy filmforgatás apropójaként az emberek zsigereiben másként és másként megélt kelet-európai múlt és jelen részesei legyünk. Mit akar felmutatni regényében Végei László? Célját így fogalmazza meg könyve fülszövegében: „Már évek óta figyelem az újvidéki Szabadság tér hétköznapjait, szeretném megfogalmazni rap- szódikus, anarchikus ritmusát, ami nemcsak ritmus lenne, hanem a városlakó értelmiségi panorámája, de igyekezetem hiábavaló: az igazi com- munitas helyett csak a communitas álarca mered felém, az az erőszak, amellyel saját közömbös arcunkra formálnánk az elképzelt tér szellemét; elhamvad az érzéki öröm, a vágyakozás a tér után, eltűnik egy homogén mező kohéziós ereje, akárcsak a rebellis történelmi fantáziánk, megmarad a döbbenet: álarcot hordok én is,formalizált társadalmi szimbólumaimmal, megrendszabályozott érzelemvilágommal labirintust látok ott is, ahol a szabadság metaforáját ismerhetném fel. De a képzavar nem véletlen: élettapasztalataim arra intenek, hogy a szabadság a legellentmondásosabb 89
