Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - MŰHELY - Fodor István: A honfoglalás - régészeti nézőpontból
Donyec vidékén élő — elsősorban bolgár—tőrök nyelvű — kazár alattvalókból kerültek ki, akiknek Vili—IX. századi hagyatékát „szaltovói műveltség” néven ismeri a régészeti szakirodalom. A honfoglaló leletanyag egységéről mondottak természetesen nem jelentik annak tagadását, hogy steppel vándorútja során a magyarságból kisebb néptöredékek váltak ki, és idegen népcsoportok csatlakoztak hozzájuk, amiről az írott források is egyértelműen vallanak. A finnugor nyelvű magyarság azonban mindig döntő többségét alkotta e népalakulatnak, s a csatlakozott népelemek előbb kulturálisan, majd nyelvileg is a többségbe olvadtak. De így volt ez minden más népnél is, kivéve az elzárt földrajzi körülmények közt élőket. Ezért nem tartom egészen helyénvalónak, hogy szakirodalmunk nagyon gyakran különös hangsúllyal emlegeti népünk „kevert” származását, mintha ez egyedülálló jelenség volna. Honfoglalóink hagyatéka — mint láttuk — ellene szól ennek, s a vizsgálódó régészben akarva-akaratlanul Kodály Zoltán szavai ötlenek fel: „Ha kimutatják is a tudósok, hogy a magyarság tízféle szilánkból állott össze: aki közelebbről látta, tudja, hogy a magyar lélek egyugyanaz, Somogytól Szatmárig és Csíktól Nyitráig.” Az emlékanyagnak ez az egységes színezete természetesen azt sem jelentheti, hogy a honfoglalók társadalmát tagolatlanul egységesnek véljük. A nemesi-romantikus történelemszemlélet ugyan éppen ezen a téren élt a legtovább, s Hampel József század- eleji felosztása nyomán régészeink sokáig csupán a gazdag melléklettel útra bocsátott lovassírokban láttak magyar temetkezést, az egyszerű viseleti tárgyakkal eltemetett halottakban az egykori szláv szolganépet vélték. Ennek az elméletnek későb szláv szomszédaink régészei—történészei körében — érthető módon — igen sok híve akadt, s egy-két helyen akad még ma is. A X—XI. századi falusi köznép temetőit — mint valami őskori nevesincs népesség hagyatékát — anakronisztikus módon még napjainkban is jobbára „Bjelo Brdo-i kultúrádnak nevezik egy Eszék melletti horvát faluban feltárt ősi temetkezőhely után. Mintha az egykori magyarság a történelem példátlan csodájaként csupán előkelő gazdagokból meg délceg lovasvitézekből állott volna, s ne lett volna köztük szolga, szegény pásztor vagy kétkezi szántó-vető. Pedig Szőke Béla immár három évtizede kétségbevonhatatlanul kimutatta, hogy a magyarság zöme igenis ilyen sorban élt, falvakban lakott, innen maradtak ránk nagy sírszámú falusi temetőik. Igaz, a szegénység, meg a későbbi kereszténység e holtakat oly mértékben egyenlővétette, hogy porladó csontjaik, meg szegényes ékszereik alapján nem tudjuk megmondani, hol nyugodott magyar vagy szláv közember. (Hacsak nem fejlesztjük oly magasra „tárgytudósi” mivoltunkat — mint nemrégiben egy tiszteletreméltó német kollégánk, hogy — kissé karikírozva — kijelentjük: csak a szláv „ötvösök” tudtak a bronzdrótból S-végű hajkarikát sodorítani, a magyaroknak csak tarsolylemezre futotta a tudományukból.) Ezért a X—XI. századi köznépi temetők néptörténeti vizsgálata csak a források, helynevek s minden egyéb számbajöhető adat bevonásával képzelhető el, itt egyedül régészeti módszerrel nem sokra megyünk. A honfoglalók társadalma tehát erősen rétegezett volt, s a vérségi kötelék helyébe már zömmel a kialakuló osztálytársadalmakra jellemző kötelékek léptek, bár ekkor még egymás mellett mindkettő fellelhető. A társadalom vezető elitrétege holta után is megőrizte különállását: gazdag melléklettel magányos sírokba temetkeztek (Gesz- teréd, Zemplén). A főleg bizonyára nagycsaládi kötelékekben élő előkelő katonai kíséret viszonylag kis sírszámú temetőit László Gyula elemezte pompás módszerrel. A köznép temetőiről pedig az imént szóltam. Természetesen e fő kategóriákon belül igen sok változat van, s ebben az egykori bonyolult társadalom számunkra ma még bizony eléggé halovány tükörképét láthatjuk. Az utóbbi időben többek között számos igen fontos tanulsággal járt a korai uralmi központok (legkorábbi, még a X. században 68
