Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - MŰHELY - Fodor István: A honfoglalás - régészeti nézőpontból
Sokan ebből azt a téves következtetést vonták le, hogy a finnugor nyelvű magyarságnak török vagy „törökös” vezetőrétege lett volna. Elődeink azonban ekkor már mintegy kétezer esztendeje különváltak finnugor nyelvrokonaiktól, s nomád életmódjuk, majd területi elhelyezkedésük miatt is elsősorban a steppe iráni és török nyelvű népeivel kerültek szorosabb kapcsolatba. Nem csoda tehát, ha tárgyi (és részben szellemi) műveltségük a nomád környezet színeit öltötte magára. Figyelemre méltó viszont, hogy honfoglalóink előkelőinek hagyatékában olyan elemek is vannak, amelyek párhuzamai csak rokonnépeink elődeinél mutathatók ki: az arany és ezüstszemes halotti szemfedők. E jelenség egyrészt arra mutat, hogy az említett kétezer esztendő alatt az ősmagyarság nem csupán ősi finnugor nyelvét őrizte meg, másrészt pedig arra is rávilágít, hogy honfoglalóinkvezető rétege zömében etnikailag sem különbözött a köznéptől. A századelőn kutatóink még abban bizakodtak, hogy az oroszországi ásatások gyarapodásával honfoglalóink pompás ötvösművészeti emlékeinek egyre több közeli hasonmása kerül majd elő az egykori Levédia és Etelköz területén. Kiváló régészünk, Fettich Nándor haláláig hitte, hogy a tarsolylemezek, varkocskorongok, díszes szerelékű szablyák zömmel még a keleti szállásokon készültek. Ezzel szemben az utóbbi évtizedek eredménye igen sovány: néhány magyar típusú veretes tarsoly, egy tarsolylemez, néhány övgarnitúra és fegyver végképp valószínűtlenné tette Fettich elgondolását, hiszen az újabb feltárások lényegesen aligha módosíthatják e képet. Kétségtelen, hogy honfoglalóink ötvösremekei túlnyomórészt már az új hazában készültek. A keleti (főként posztszasszanida) hagyományokat tükröző művészetük már itt szökkent szárba. Ötvösművészetünk kiteljesedésében nyilvánvalóan nagy szerepe volt a kalandozó hadjáratok során zsákmányolt vagy adóba kapott jelentős mennyiségű nemesfémnek is, amely az említett ötvöstárgyak nyersanyagául szolgált. Az újabb kutatások eredményeképpen úgy tűnik, X. századi művészetünk kialakulásában a legjelentősebb szerepet a későszasszandia hagyományokat folytató szogd fémművesség játszotta. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy a kialakuló magyar művészet a szogdiai, steppei és bizánci művészetnek csak egyes elemeit hasznosította, azokat, amelyek beilleszthetők voltak az akkori magyar társadalomnak e művészet mögött meghúzódó gondolati rendszerébe. S mivel e sajátosan magyar arculatot öltő művészet Levédiában és Etelközben még kialakulásának időszakát élte, nem csodálkozhatunk, hogy X. századi ötvöstárgyaink pontos megfelelői nem kerülnek elő ezeken a területeken. A formálódás folyamata azonban — elsősorban az ún. „keleti ezüstök” újabb vizsgálatai nyomán — egyre világosabbá válik. Szembetűnő, milyen egységes jellegű a több ezer sírból, a Kárpát-medence különböző pontjairól származó honfoglaláskori emlékanyag. Nemcsakhogy az egyes területi csoportok (a törzsek) hagyatékát nem tudjuk különválasztani, hanem — dacára minden kísérletnek — a csatlakozott kabarok műveltségének sajátos vonásait sem tudjuk kimutatni. Aligha lehet kétséges, hogy a törzsek különállásáról, s általában a törzsekről, mint élő szervezeti egységekről a X. században már nem beszélhetünk. Hogy a törzsi hovatartozás hagyománya még elevenen élt, azt helyneveink kétségbe- vonhatatlanul igazolják. Ez azonban az emlékezetnél már aligha jelentett többet. Azt is igen valószínűvé teszi a fenti jelenség, hogy a kabarok csatlakozása jó néhány évtizeddel a honfoglalás előtt történt, s a magyarsággal való kulturális egybeolvadásuk már nagyjából befejeződhetett az új haza birtokbavételéig. Nem tartom ezért célravezetőnek azon kutatóink erőfeszítéseit, akik ötvöstárgyainkat kabar készítménynek igyekeznek feltüntetni. A kelet-európai régészeti kutatások fényében úgy vélem, az „ásó tudománya” is hozzászólhat ahhoz a kérdéshez, kik is lehettek a kabarok. Úgy tűnik, főként a Don67
