Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - MŰHELY - Fodor István: A honfoglalás - régészeti nézőpontból
FODOR ISTVÁN A HONFOGLALÁS — RÉGÉSZETI NÉZŐPONTBÓL* Az 1984-es esztendő Körösi Csorna Sándor születésének 200. évfordulója mellett egy másik nevezetes évfordulóra is emlékezteti a magyar őstörténet iránt érdeklődő közvéleményt. 150 évvel ezelőtt 1834 nyarán a Kecskemét melletti homokbuckás benepusztai legelőn a pásztorok megtalálták az első honfoglaláskori sírt. Abban az évben tehát, amikor a távoli Indiában napvilágot látott Körösi Csorna híres tibeti szótára és nyelvtana. A sír előkerülése — mondanom sem kell — ugyanúgy a véletlen szeszélynek köszönhető, mint a két nevezetes esemény időbeli közelsége. A szél lefútta a homokot az egykori lovasvitéz csontjairól, s a pusztai emberek az őt holtában is elkísérő, bizonyára viszonylag jó állapotban megőrződött szablya pengéjét széttördelték, gondolván, hogy jó csiholóvas válik még belőle. Szerencsére a többi leletnek nem kelt lába (mint manapság ez szokásos), hanem a koponyával együtt átadták Szentkirályi Móricnak, Pest megye főjegyzőjének, aki megmutatta azokat Jankovich Miklósnak, a reformkor jeles műgyűjtőjének és régiségbúvárának. Ma már hihetetlenül hangzik, hogy Jankovich még ugyanazon évben közzétette a leleteket a Magyar Tudós Társaság Évkönyveinek II. kötetében. Dolgozata ugyancsak barokkos címet viselt: ,,Egy magyar hősnek, — hihetőleg, Bene vitéznek, — ki még a’ tizedik század elején, Solt fejedelemnek, I. Berengár császárnak diadalmas védelmében Olaszországban jelen volt, újonnan felfedezett tetemeiről, ’s öltözetének ékességeiről”. A tudományban ritka jelenség, hogy a 150 éves dolgozatnak csak cikornyás címe avult el, a címből is kitetsző mondanivalója nem. Dienes István joggal állapította meg, hogy méltó megalapozója e mű az azóta gazdaggá terebélyesedett honfoglaláskori régészeti szakirodalmunknak, s ezzel együtt hazai régészettudományunk ezen ágazatának is. Nagyon rövidre fogva az alábbiakban e másfélszázéves tudományszak néhány olyan eredményéről teszek említést a tisztelt ünnepi ülésszak előtt, amelyeknek tanulságai a X. századnál korábbi időkbe, népünk őstörténeti korszakába mutatnak. A honfoglaló magyarság egy évszázadig még új hazájában is főbb vonásaiban megőrizte keletről hozott anyagi és szellemi műveltségét, amelynek számos eleme régészeti hagyatékukban is tetten érhető. E keletre mutató szálak őstörténetünk régészeti vizsgálatának a századforduló óta — különösképp Posta Béla oroszországi útját követően — igen fontos fogódzói. Az időben és térben visszafelé nyomozás annál több eredménnyel kecsegtet, minél pontosabbak itthoni megfigyeléseink, s minél jobban ismerjük a szovjetföldi régészeti emlékanyagot. Erre elsősorban László Gyula és Dienes István pompás elemzései figyelmeztetnek, melyek sorát az elmúlt időszakban örvendetesen újabbak követték. Ma már több ezer honfoglaláskori sírt ismerünk, s ha sajnálatosan nem is állíthatjuk, hogy újabban mindegyik a mai kor tudományos színvonalán kerül feltárásra, a jól megfigyelt sírok és temetők biztonságos kiindulópontjai a visszafelé nyomozó vizsgálatoknak. Az írott kútfők a honfoglalás előestéjén a magyarokat a steppe más nomád népeihez hasonló színekkel ecsetelik, amit a régészeti hagyatékuk teljes egészében megerősít. * Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémián rendezett Körösi Csoma-emlékülésen, 1984. április 11-én. 66
