Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Temesi Ferenc: Por: regényrészlet
Mönnyünk átal a Pinalátóra, mondta egy este avicemester. Mindéggy az, mondta dédapám apja. Ott is rossz gazda mán a Tisza. Emböré a munka, Istené az áldás, szólt közbe csitítólag János bácsi. Dédapám apja nem szólt, csak nézte, nézte a vízparton gubbasztó fiát. dorozsmai Porlód városa úgy lett kardnyelővé, hogy megunta a századok óta foga közé szorított települést, Kiskundorozsmát. A száját szétfeszíteni akaró, kard vagy inkább széles tőr alakú helységet a nevével ellentétben a XVIII. század elejétől kemény fejű jászok és dallamos nyelvű palócok népesítették be, akik alig keveredtek a porlódiakkal. Vagy inkább a porlódiak alig keveredtek velük. Nem csoda: a ~ a porlódi népnyelvben egyenlő volt a „bugyutával”. Átesött rajta, mint ~ embör a talicskán, mondták valakire, ha kellemetlenség történt vele. Mögmondta a szömibe, mint ~ embör a gyíknak, hogy kend sé becsületös embör, tréfálkoztak. Porlód városa möghóna, ha Dorozsma nem vóna: elátja szénává, szalmává, szolgálóléjánya, mondogatták. A ~-akról beszélték, hogy megköszörülték a macska körmét, megpofozták a kismalacot, megfésülték a mákostésztát. Mesélték, hogy amikor a ~-templomtoronyban fű hajtott ki, a falu bikáját kötélen fölhúzták, hogy lelegelje. Azt is mondták hogy a ~-ak, nem ismervén a sündisznót, azt mondták rá: „Ez valamerrű gyütt, valamerre mén.”, s ebben megnyugodtak. Egy másik történet szerint amikor Kolombusz ment Amerikát felfedezni, szembejött vele a tengeren egy s ott is azt kiabálta: Széksót vegyenek! Ezt a kiáltást magam is gyakran hallottam gyerekkoromban. Mosogatószer nem lévén kapható, a ~ Széksóstó partjáról összesöpört sziket árulta az utcán egy elgyötört arcú kisgyerek, zsákja alatt görnyedve. Egy forintot kér kilójáért. Úgy nézett rám, mint egy felnőtt, pedig magamforma volt. Hát ezt a Dorozsmát nyelte le Porlód a nagy olajláz idején (->- olaj), s még nem tudni, megfekszi-e a gyomrát, vagy sem. drótozni Volt nekem egy dzsekim, tudod-e. Nagyon bő volt rajtam, tudod-e. Be kellett vetetni, tudod-e. Sikerült is végül, látod-e. Csakhogy nem olyan könnyen. A hetvenes évek elején egyetlen porlódi szabó nem akadt, aki kockáztatta volna varrógépének tűjét az én kékfarmer dzsekim miatt (Levi’s — a számát sajna nem jegyeztem fel az öröklét számára.) Gall mondta, hogy tud egy szabót, aki hajlandó farmerrel is foglalkozni. Csak kicsit messze. Hol? kérdeztem. Tápén, mondta, Jókezű Sándornak hívják. A falu már csaknem egybeépült Porlóddal. A villamosról leszállva leballagtam a rámpán. A mester jobbra az első utcában lakott. Ahogy megláttam Jókezű Sándort, mindjárt megértettem, miért vállalja ő a durva anyagok varrását is. Tagbaszakadt, konok állú, ősszel borostás férfi volt. A keze inkább ácsra, mint szabóra vallott. Valami cájganyagot kínozott régi, pedálos Singer varrógépén, amely erősnek, és kíméletlennek látszott, miként mestere. Körülnéztem: munkásemberek ünneplőin kívül néhány kordnadrág lógott itt-ott ötletszerűen a falra akasztva. Vastag, kopásálló kordanyagok, amilyet a parasztok viseltek. A mester egy hordóra mutatott, leültem. Az egész alacsony helyiség átmenetnek tűnt egy fásszín, 42
