Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Temesi Ferenc: Por: regényrészlet
Pálfy: Ezt az inszinuációt, kérlek! Ez már sok! (dühében újra tegezi a királyi biztost) Én, akinek szeme előtt folyton csak az lebegett, hogy Porlód egy krajcárral se tartozzék senkinek, hogy így legyen a magyarságnak bevehetetlen bástyája!... Ezt kellett megérnem. De elmegyek a királyig, el én! Ráday: (Az ajtóra mutat.) Csak tessék! deres Jókai és Mikszáth papák bizony szépítették a valót, amikor Laucsik Mátéról, Ráday jobbkezéről, mint „lélekidomárról” vagy „furfangos vizsgálóbíróról” értekeztek. Lelkűk rajta: ilyennek akarták látni. Az 1869-től 72-ig az egész Alföldről összefogdosott juhászok, csikósok, gulyások mindenféle pusztázó emberek, akiket hol joggal, hol jogtalanul tartottak vizsgálati fogságban a porlódi vár kazamatáiban, azonban sehogysem tudtakLaucsikban a szellemi fölény nagylelkű bajnokára ismerni. Ok, akik a saját ürülékükben kényszerültek élni; akikre magánzárka várt, a fenekén ráccsal, alatta vízzel, békákkal, patkányokkal; akiket sós pecsenyével etettek és akik kínjukban már a vizeletüket itták, akiket a szöggel kivert Ráday-bölcsőből vizeslepedőben húztak ki, majd szúrós ruhába dugtak kezükön- lábukon megvasalva, hogy még vakarózni se tudjanak; akiket ~-re húztak — nekik már nem maradt erejük, hogy a vállatás lelki finomságait érzékeljék. Egyetlen embert győzött le, s kényszerített vallomásra szellemi eszközökkel Laucsik, a székesfehérvári tót fiskális, s ez a sors akaratából pont Rózsa Sándor volt. Sándorunk annak a hitének esett áldozatul, hogy az urakat ugyanúgy köti az adott szó szentsége, mint a szegénylegényeket. Hinni tudott az ígéretnek, hogy belőle csendbiztost csinálnak, s önként ment a várba. Hinnie kellett: mi mindannyian mások szeretnénk lenni, mint aminek születtünk. (— düh) déta Üköreganyám már darab ideje kinn ül a vasárnap délutáni ~-ban, a magával hozott kisszéken, amikor azt mondja a szomszédasszonya, Förgeteg Mátyásné: Ászt a Diószögi Flóris esetit hallottátok-é? Csak asszonyok ülnek most az eperfa alatt, a Förgetegék kerítésének vetett háttal; mind a fejét rázza. Elhiszöm, mer én is csak ténnap hallottam, mondja elégedetten Förgetegné. Hát az úgy vót, hogy a Diószögiéknek több gyerökük vót, mint ahány hód födjük Alsótanyán. Mé köllött nekik hetediknek ez az árva, ez a Flóris is, csak a Jóisten tudná mögmondani. De mindégy: csak magukhon vötték. Hát amikó mán olyan surbankó legényke lőtt, beleszeretött a gazdag Csiki Pista lányába. Azok mög mögparancsolták a lányuknak, hogy szóba né ájjon ezze a kúdussa. így vót é vagy sé: a Masa Döme nyu- gott bálján csak odamönt a gyerök a Csikiék csöcsösfaros lányához. Az mög ékütte. Flóris mög bánatában léitta magát, oszt hazarontott, és a kisbaltával léöldöste az egész alvó családot, de mindet. Az esze fazekát! szaladt ki ükanyám száján. A baltát a kútba dobta, mögmosakodott, ingöt váltott — oszt vissza, a bálba! Odaállt a Viktória elé: „Most mán én is éggyes gyerök vagyok, égyühetsz táncóni!” De a lány csak nem mönt. Akkó a Flóris égybű kijózanodott, önként föl is atta magát. Csak nem ötté mög a fene, mondja egy asszony az utca végéről. De bizony, így vót. A Ráday-fogdába csukták ú't is, mint a Sándor bandáját. 36
