Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás - I. rész
mányoztam a csacsi szelídségű lovamat, a nővérem mindig lemaradt tőlünk, de addig szaladt, amíg utói nem ért minket. Ivánt már zavarta a nővérem ordítása, először őt zavarta, és mivel nem tágított, azt mondja nekem: sztoj! Megálltam, ő leszállt a lováról, odajött mellém, átnyalábolt, és leemelt a lovamról, és azt mondta: davaj mama, jopoji- máty, nyetu partizán. Tudtam, vége az egésznek. Kezembe nyomta a lovamnak a kötőfékét, és mondta, hogy pasIi doma vigyem a lovat is. Rögtön vigyorogtam, és integettem az Ivánnak, amíg csak a porfelhőben el nem tűnt. A ló amikor nem látta a többi lovat, nagyot nyerített, felvágta a fejét, és úgy elvágtatott a többi után, mint a szél. Nem is próbáltam utána szaladni, úgyse értem volna utói. A nővérem hozzáfogott nevetni, és ez úgy feldühített, hogy jó meghúzgáltam a haját addig, amíg nem láttam rajta, hogy igazából sír. Hazafele elárulta, anyu nem is énutánam küldte, csak meglátott engem, és azért jött utánam. Na ez aztán ismét hajhuzigálással végződött. Mire hazaértünk, megígérte, hogy nem fog elárulni anyunak, hogy én el akartam menni partizánnak, így aztán a néném nyavalygásának köszönhetem, hogy elestem kilenc éves fejjel a partizánakcióktól és a kitüntetésektől. Iskolába nem akartam járni, a tanító úr nem szeretett. Nem jött olyan nap, amikor ne kaptam volna verést. Négyen-öten kaptunk egy olvasókönyvet, mindennap másik gyerek vihette haza, s nekem sose adták ide, attól félve, szétszedik a kisebb testvéreim, így olyan padba ültetett a tanító úr, ahol volt könyve is a mellettem lévőnek. Énekórát a kántor úr tartotta, aki ott lakott a templomkertben, a papok házában, így hívtuk. Amikor következett az énekóra, egypáran tudtuk előre, hogy megússzuk, mert a kántor úr amikor belépett a tanterembe, rögtön azzal kezdte az órát, hogy egypár nyúlánkabb gyereket felsorolt, akik mentek a lakására, mert tartott malacot, csirkét, volt földje, krumplija, kukoricája, és mi hol morzsoltunk, hol az ólat takarítottuk, hol krumplit csíráztunk vagy hordtuk a pincébe. Sokszor már beesteledett, amikor elengedett bennünket haza. Egy kis ennivaló is mindig jutott az örökké éhes gyerekeknek. Fel voltunk mentve a vasárnapi zsoltárszám-rakástól. A templomban igaz egyszer rám került a zsoltárrakás, én bizony elfelejtettem elmenni hétfőn. Már dideregtem, amikor meghallottam a kántor úr hangját óra előtt. Hatalmas termetű ember volt, és nagyon szigorú is. Még attól a tanártól se féltem annyira, aki naponta elpáholt, mint a kántor úrtól. Lepakolta az énekkönyvet, és megköszörülte a torkát. Fiam, gyere csak elő! — és rám mutatott. Mért nem voltál számot rakni vasárnap? Kántor úr, kérem! Anyukám kimosta a ruhám, és nem száradt meg reggelre, és másik nincs, azért nem tudtam jönni. Van még egy nadrágom és egy kabátom, de abba édesanyám nem engedett el. Na ide- figyeij, fiam! Mondd meg édesanyádnak, hogy az isten nem a ruhát nézi, hanem a lelkünket. Na, gondoltam, megúszom ennyivel, amikor a kántor úr megkért, szaladjak csak a templomkertbe, és hozzak egy jó erős pálcát. Jobbnál jobb vesszőket lehetett látni az orgonabokrokban, de a legvékonyabbat választottam. Na, nézzük csak, és elkaptam a nyakam, és már pergett is az ülepemen. Megszámlálhatatlan gyorsasággal tudott fenekest adni a kántor úr, nemcsak nekem, de bárkinek. Bizony a padra nem tudtam ráülni, csak úgy kucorogtam, mintha ülnék. A szünetben mindig megnéztem a hurkákat magamon, ami akkorra belilult. El is neveztem lila orgonának a pálca helyét. Aztán hiába kért engem a kántor úr, hogy szolmizáljak vagy énekeljek, egy mukk nem jött ki a számon, még ha az egész templomkert vesszőjét csak rajtam verik szét se. Ki tudja, hányszor szakadt be a fülpintyőkém, nem bántam. így aztán munkára fogott a kántor úr. Én, Kocsis Jóska, Deák Imre és még néhányan naponta jártunk a tanító urakhoz dolgozni. Mindig és mindenből bukásra álltam, nem izgatott, bár a tanítók lelkiztek néha. Egyik azt mondta, fiam, te örök életedben nem leszel csak igavonó barom, a másik azt, na te izikrágcsáló, megtanultad-e a leckét, édesapád biztos szomorú lenne, ha tudná, hogy milyen fia van, amíg ő harcol a hazáért, ez meg . .. Később rájöttem, nem 7
