Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás - I. rész

gyászolná valakijét, urát, fiát, anyját, apját, de majd csak megsegít tán az Isten bennünket és életben tartja, akiket szeretünk.

Nem volt egyetlen üzlet, amelyik ne lett volna feltörve. A gazdáit vagy elvitték, mert zsidó volt, vagy elmenekültek. Sógoromék gyönyörűen bebútoroztáka lakásukat. Igaz, én is hazavittem sok mindent. Mindent, amit már tudtam cipelni kilencéves fejjel. Az utcán találtam egy gyönyörű bőrfotelt, valaki beledobta a sárba. Nagyon sáros volt, de én gondoltam, hogy még egyet szerzek, összetoljuk este, és én a kényelmes rugózó fotelok között fogok majd aludni. Hazacipeltem, betettem a kamrába, és mentem keresni még egy másikat. Találtam is, de ki volt törve egy lába, hátamra vettem, uzsgyi hazafele. Jóformán azt lehetett látni, hogy végre meresztett lábbal megy a fotel, alig látszottam ki alóla. Anyám amikor meglátott, nem akarta, hogy bevigyem, de én mondtam neki, hogy találtam, és ezen akarok aludni, mert már a párja ott van a kamrában. Én nem mentem be a boltokba, volt a boltok előtt is épp elég holmi kidobálva, azok között turkásztam, és amit úgy gondoltam, jó lesz nekünk odahaza valamire, azt hazavittem. Sokszor úgy néztem ki, mint a megpakolt méhecske. Anyám letörölgette a bőrfotelokat és közel tette a kályhához, hogy mire jön a fekvés ideje, megszáradjon és legyen úgy, hogy én benne aludjak, ha már azért hoztam őket.

A borpincékben a rengeteg hordó mind ki volt folyasztva, a pincék félig lettek borral, csak úgy bú'zlött még a környéke is a pincéknek! Egész nap csavarogtam.de mire a verebek elültek, mindig hazaértem, még a község túlsó feléről is!

Mindenáron partizán akartam lenni, de mit kell azért csinálni, hova kell menni, nem tudtam. Egyszer jött a nagy alkalom. Igaz, nem a kommendóra mentem jelentkezni, hanem ki a vásártérre. Gondoltam, majd csak sikerül eljutni a frontig. Rengeteg ló volt a vásártéren, ahol elkorlátozott területen őrizték őket. Amikor parancsot kaptak, akkor nyomultak a front után, vinni az élő élelmet. Vagy kétszáz lovat négy-öt orosz katona őrzött. Odasomfordáltam közelükbe. Amikor megláttak, odaintettek magukhoz, és kérdezgették, mit akarsz, mi kéne. Ráztam a fejem. Amikor rá mutattak egy kis csikóra, hogy ez kéne, fogd meg, ha megfogod a tied, nyet nyet, én partizán, pasli front, germán pu pu — mondtam. Megérthették a vágyam, mert olyan nevetésben törtek ki, mintha elcsúsztam volna a friss lószaron. Pont jókor jöttem, mert ők is mennek, még ma pasli front, és körülmutatott a lovakon, ami azt jelentette, viszik a lovakat is. Megörültem és magyaráztam, hogy máris menjünk, mert a mama keresni fog, és ha itt talál, akkor vége a partizánságomnak, hazavisz. Egyik katona megfogott egy kisebb termetű lovat, és kérdezte, jó lesz-e. Jó, jó, gondoltam, legalább nem esek nagyot, ha ledob a hátáról. A hátára dobtak a lónak, mondogatták egymásnak: karasó partizán, karasó partizán és hogy mehetek akár Berlinig. Tudtam, nem soká indulni fogunk, a serház- kúthoz hajtottuk a lovakat itatni. Rettenetesen élvezték, amikor szaladt a ló, én meg úgy pattogtam a hátán, mint a gumilabda. Amikor elindultunk, kérdezték, hogy a brics- kára ülök-e, vagy maradok a ló hátán. A lovat választottam. Mondták, ha bruzzima lesz, majd felülök a bricskára, és elbúvoka széna közé. Hátul maradtam az Ivánnal. Egyszer- csak meglátom a nővérem, aki már egész nap engem keresett. Nagy büszkén elárultam neki, hogy mától kezdve partizán vagyok, és mondja meg anyunak, hogy puskát is kapok, majd írok, ha lesz időm, megyek egészen Berlinig, és kapok kitüntetést és gim- nasztyorkát olyat, ami pont rám való, csak a háború után jövök vissza. De a nővérem az örömhírrel nem hazafele igyekezett, hanem jött utánunk, és könyörgött: gyere haza, mert anyu már a haját tépi idegességében. Iván kérdezte, hogy szesztra? Dá, mondom. Nem a főúton hajtottuk a lovakat, azon tankok, harcba igyekvő katonák mentek, meg az utánpótlás. A nővérem egy darabig csak szépen könyörgött, de amikor látta több kilométeres út után, milyen komolyan veszem a partizánságot, amikor elhagytuk Miklóst, hozzáfogott ordítani, sírt, mint a fába esett féreg. Lehetőleg mindig Iván mellé kor6