Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Aczél György: Az iskolareform - nemzeti ügy
hiszen egy ilyen program hatásai, jól tudjuk: mellékhatásai is csak három-négy évtized alatt bontakoznak ki a maguk teljességében. Enélkül azonban nem lesznek, nem lehetnek a technológiát és a világpiacot, a bonyolult hazai gazdasági feladatokat egyaránt értő munkásai a holnap versenyében rajthoz álló vállalatainknak. S nem lehetnek értő nézői, hallgatói a felújított Operának vagy a majdani új Nemzeti Színháznak és felelős szereplői a jövendő politikai fórumainknak. Ezzel a programmal a mai generáció „diófát ültet”; legyen elég tudásunk, akaratunk valóban terebélyessé növeszteni azt. Ezt a programot hosszú távon megtérülő nagyberuházásnak kell tekintenünk. Hogy elég-e ehhez a feladathoz a pénz és az energia? Sokat vitatkozunk rajta, mint ahogy sok vita folyt a modern szocialista mezőgazdaság megteremtésének első évtizedeiben is. De bizonyos, hogy ez az áldozat — ha egyáltalán annak érezhetjük — a lehető legfontosabb, legértelmesebb. Hasonló ahhoz, amikor egy jó családban természetes gesztussal a gyerekeknek, a jövőnek nyújtják a legjobb falatot. IDŐSZERŰ FELADATAINKRÓL Az eötvösi örökség és a bajai főiskola25. évfordulójának ünnepsége sem terelheti el a figyelmet a többi időszerű feladatról. Amire vállalkoznunk kell, az nemcsak oktatási reform, hanem teljes iskolareform, nevelési reform is, amely csakis a pedagógusok nagy közösségével együtt vihető végbe. A kihívás, amely az iskolába járó gyereket és felnőttet éri, egyben éri magát az iskola intézményét is, egészen új feladatok megoldását várva tőle. Nem elégedhet meg már az ismeretek átadásával. Meg kell tanítani az ifjúságot, hogy miként kell tanulni. Ahogy egy föníciai közmondás tartja: ha egy embernek adsz egy halat, azt egyszerre megeszi, ha megtanítod halat fogni, egész életében lesz mit ennie. Meg kell tanítani a gyereket a gondolkodás logikájára, bátorságára, kultúrájára. Meg kell gyökereztetni a gondolati önképzés igényét! Ne a sírva vigadó magyarok, hanem a gondolkodó magyarok örökségét vállaljuk, hiszen az előbbiektől a hamis pózon kívül mást amúgy sem tanulhatunk! Meg kell szerettetni a megismerést, a tanulást, hiszen aki a tanulást szereti, minden valószínűség szerint a munkát, az alkotó munkát is szeretni fogja. Nem is szólva arról, hogy korunkban a permanens tanulásnak szokássá, életformává kell válnia, mégpedig nemcsak az értelmiségiek, a szellemi foglalkozásúak körében, hanem minden dolgozó ember számára is. És nemcsak a tanulásról, a tanításról van szó. Az iskolában, különösen a nem szerencsésen „alsó tagozatnak” elnevezett kezdeti időszakban még a legteljesebb értelemben dominálnia kell a nevelésnek, és az iskolai évek során a tanításnak mindvégig a nevelési folyamat egészébe kell illeszkednie. Hiszen maga az ismeretközlés is csak akkor lehet eredményes, ha a tudás megszerzésére valódi nevelői személyiség csábít, ha a tanulásnak belátható köze van az élethez, az életre való komoly felkészüléshez, és ha az életkornak megfelelő kalandot, szellemi izgalmat képes nyújtani — ha nem is ingyen, nem is erőfeszítések nélkül. A nevelésben pedig nagyobb szerepet kell kapnia az erkölcs, a szocialista társadalmi együttélés és együttműködés követelményeinek, a felelősség, a közösségi szellem, a munkaszervezet, az önállóság és önkibontakoztatás, a fegyelmezettség, a pontosság, az önmagunkkal szembeni igényesség normáinak. Az iskolának szép feladata, hogy egyaránt ügyeljen a fizikai és a szellemi munkára való képességek fejlesztésére, hiszen nő a fizikai munka innovációs igénye, s nő a szellemi munka gyakorlati hasznosításának igénye. Nagyobb szerepet kell kapnia a kommunikációs készség fejlesztésének, valamint az esztétikai nevelésnek, amelyek nagyobb igényességet, jobb arányérzéket oltanak a gyerekbe. 8
