Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Aczél György: Az iskolareform - nemzeti ügy
A PEDAGÓGUS SZEREPÉRŐL A tanító roppant felelőssége és páratlan lehetősége is, hogy a gyerek, számára a társadalom követelményeit képviseli, s ennek révén az iskolában és azon túl megbecsülést szerezhet magának. Az iskola, melynek kisközösségét a tanító szervezi, nemcsak oktatási intézmény, hanem az emberi kapcsolatok, a fegyelem és a figyelem, a társakra és a problémákra irányuló elsajátításának színhelye is. A demokratizálás az iskolában nem jelenthet egyformaságot, hisz egyszerre kell segíteni a különleges tehetség kibontakoztatását, amely szellemi, manuális vagy bármilyen más munkában megnyilvánulhat és a hátrányokkal küzdő gyerekek felzárkózását. Minőségi nevelés és oktatás elképzelhetetlen differenciáltság, egyénekre szabott feladatok sorozata nélkül. A minőség és a demokratizmus időlegesen valóban létező ellentmondását meghaladni az iskolaügy szervezőinek, a tantestületeknek és a pedagógusoknak közös, nagyszerű, nehéz, de elodázhatatlan feladata. A sajátos tehetség különleges támogatása nem antidemokratikus, ha a tehetség kiválasztódása valóban teljesítmények és képességek alapján történik, ha minden lehetőt megteszünk azért, hogy ne csak az átörökített társadalmi előnyök között élő gyerekek képességeit, teljesítményét lássuk meg, hanem a nehezebb körülmények között élők rejtettebb, „nyersebb” tehetségére is ügyelünk, ha ezekre is alapozva segítünk a fölzárkózásban. Ahhoz, hogy az átlagosnál gyorsabban fejleszthető gyerekek megfelelően haladhassanak, és a lemaradók fölzárkózhassanak, a statisztikai átlagra méretezett ismeretet és oktatási eljárást a pedagógusnak saját egyéniségén átszűrve és a gyerekek képességéhez alkalmazva kell nyújtani. Nem létezik olyan ember, akiben ne rejtőznék valamilyen értékes képesség, adottság, csak olyan társadalmi, családi, olykor társadalmi, családi, olykor iskolai környezet, amelyik sokszor képtelen azt fölfedezni és fejleszteni. Az elemi ismeretszerzési és művelődési készségek csatáját nekünk már az iskola első éveiben vagy éppen az óvodában kell elkezdenünk és megnyernünk. Nem lehet elég korán kezdeni a gyerekeket megtanítani az értelmes együttműködésre, az önálló véleménynyilvánításra, a fegyelmezett alkalmazkodás, öntevékenység és a demokratizmus kultúrájára. A mainál nagyobb szükség van arra is, hogy több figyelmet fordítsunk a gyermekek fizikai egészségére, testkultúrájuk fejlesztésére, a lelki és testi higiéniára. Azok a változások, amelyek társadalmunkban az utóbbi évtizedekben végbementek, milliók lakó- és munkahelyváltoztatása, új szakmák, magatartásmódok elsajátítása, a családi élet mélyreható átalakulása sok bizonytalanságot vitt az egyének és a közösségek életébe, értékrendjébe. A történelem „időprésében” olyan nagy sebességgel zajlottak le nálunk nagy horderejű pozitív folyamatok, és kísérték azokat a többé vagy kevésbé szükségszerű megrázkódtatások is, hogy hatásukra valamennyiünk alkalmazkodóképessége nagy próbatétel elé került. Az emelkedés is gyötrelmes, ha ilyen téttel és ekkora sebességgel, a fogódzóként ismert értékek ilyen mérvű átrendeződésével jár együtt. Tudjuk, hogy ma sok gyerek helyzete labilis, amikor belép az iskola kapuján. Nem csak árvaság, veszélyeztetettség van, hanem az emberi törődés és figyelem hiányának riasztó jelenségeire is föl kell figyelnünk. A tanítónak, a pedagógusnak mindig is fontos szerepe volt a családi közösségek szétbomlásának áldozatul esett gyermeki lelkek mentésében. Mi nem várjuk, hogy a pedagógus különleges anyagból legyen gyúrva. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a pedagógusnak ma sok szorongató problémája van. De meggyőződésünk, ezzel együtt is elvárható, hogy minden nevelő számára a legfontosabb a 9
