Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Varga Domokos: A finnek a Kalevala tükrében

kék kabátját is dalolja futó felhő foszlányává, drága övét derekáról egek ezer csillagává.

Hol végződik itt az ember világa? S hol kezdődik a természeté? A kettőt nemcsak a väinämöineni varázslat játszatja egybe. A finn népi szemlélet is.

Seregesen idézhetnék egyébként Kalevalán kívüli bizonyítékokat is erre, például ilyen találós kérdéseket:

Ház hintázik, tető inog, házban egy ember imbolyog.

Ember? A megfejtés szerint: mókus, amely lengő ágra építette félig fedett fészkét. Vagy:

Széplány táncol a szobában, piros inge libeg-lobog, haja a szélben gomolyog.

Itt meg tűz ölt emberi alakot. Ahogy a következő találós kérdésben meg a fehér törzsű nyírfa:

Menyasszony megáll a halmon, egész nyári szépségében, téli meztelenségében.

De a Kalevalában talán nincsen ember módjára megszólaló nyírfa?

Szelek rám fájdalmat fújnak, kegyetlen fagyok kínoznak, zöld bundámból szél kibújtat, szép szoknyámból fagy kiforgat...

Merő meztelen maradok, tetőtől talpig ruhátlan, fogas fagyban dideregve, harapós hidegben ríva.

Szólhatnék persze a sok átváltozásról is, hogyan lesz Vainamöinenből vidra, majd kígyó az alvilágból visszatértében, Lemminkainenből sasmadár Pohjolából menekültében és így tovább, de hadd hivatkozzam inkább még a vörösáfonya-bogyóra, amelyet Marjatta nyel le, s viselőssé válik tőle.

Tudjuk persze — tudták a régi finnek is —, hogy ilyen nincsen. Nincs — és mégsem hazugság. Még talán csoda sem, csak mítosz. Egy természetközeli nép mítosza.

Ha jól belenézünk a Kalevala tükrébe, bizonyos, hogy a finn népnek ezt a természet- közelségét is benne látjuk.

3. És még annyi mindent persze, hogy sok is lenne végigmondanom. Hadd említsek még csupán két fontos jellemvonást. Elsőként azt, ami nekem különösen kedves: a finn nép lírai hajlamát.

Mi magyarok átlagban jóval hangosabbak vagyunk, s jóval kifelé élőbbek. Nekünk is van líránk, népi líránk is, de a finn líra más. Szenvedésről és halálról mi ilyen csendes szomorúsággal, mint ők, nemigen tudunk beszélni.

Figyeljük csak például a búcsúzó menyasszony szavát a 24. énekből:

8