Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - LÖNNROT ÉS A KALEVALA - Varga Domokos: A finnek a Kalevala tükrében
Indulok már, el-ki innen, el a másik indulóval, őszi éjszaka ölébe, sikamló tavaszi jégre, nem marad már itt nyomom se, talpam az utat hol tiporta, havat szoknyám hol seperte, szoknyám széle hol sodorta. Eljövök majd egyszer újra, itt járok hazámban ismét — jóanyám nem hallja hangom, jóapám sem hajt jajomra, homlokuk felett ha sírok, bús fejük felett nyekergek: friss fű fakadt már felettük, nődögéit boróka bokra, szoptatóanyám szemére, hű hordozgatóm hajára. Majd ha egyszer erre járok, tágas udvarunkba térek, senki más nem ismer itten, nem köszönnek rám, csak ketten: egy verőce-alji vessző s egy kertvégi kis karócska, kit kicsiny szűz, szúrtam még le, hajadon, tettem helyére. Házunk, Isten áldjon immár, zsindelytetős kicsi kunyhónk! Csak jöhetnék máskor is még, csak megint itt császkálhatnék! Pitvar, Isten áldjon immár, drága pitvar, deszkapallós! Csak jöhetnék máskor is még, csak megint itt császkálhatnék! Udvar, Isten áldjon immár, boldog udvar, berkenyéddel! Csak jöhetnék máskor is még, csak megint itt császkálhatnék! Immár mindent Isten áldjon, rétet, berket, száz bogyóját, átmentét, ezer virágját, homokhátat, hangafűvel, tavakat, szigettel százzal, vizek szorosát vizával, fenyőtermő partos földet, nyírfatermő vadon völgyet!
