Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZEMLE - Bakonyi István: Beszélgetések Pilinszky Jánossal: [könyvismertetés]
BESZÉLGETÉSEK PILINSZKY DÁNOSSAL (Válogatta és szerkesztette: Török Endre) Beszélgetni Pilinszky Jánossal — a sors nagy ajándékai közül való. Lenyűgöző személyisége hatalmába kerítette partnereit, kérdezőit. Nehéz volt persze partnerévé válni. Jellemző, hogy a vele készített beszélgetésekben is igazán az a fontos, amit ő mondott. Ezért jár köszönet Török Endrének és Pilinszky valamennyi beszélgetőtársának; jó, hogy most együtt, kötetben olvashatjuk ezeket a vallomásokat. Adalékok ezek a legújabb magyar irodalom egyik kivételes életművének jobb megértéséhez. A szerkesztő írja Elöljáróban: „... .a beszélgetésekben, akárcsak verseiben és prózájában, Pilinszky a tények törmelékei mögött az egységes valóság felé fordult. A megkülönböztető társadalommal szemben mindenhová és mindenkihez tartozott. Megkülönböztetés nélkül próbálta átélni a világot.” A kérdezők némelyike persze maga is „súlyos” személyiség. Föltétlenül e sorba tartoznak Cs. Szabó László, Hegyi Béla, Domokos Mátyás, Maár Gyula, Lengyel Péter vagy Hornyik Miklós. Az ő gondolkodásmódjuk közelíti meg leginkább a könyv főhősének szellemi világát. Cs. Szabó például az angliai utazás és beszélgetés ürügyén tömör portrét ad a költőről. „Szavaiból sütött az irgalmas értelem, ami több, mint a fürge eszesség vagy leltározó műveltség.” — írja. A tán legfontosabb Pilinszky-vers, az Apokrif kapcsán olvashatunk itt alapvető jelentőségű eseményekről, e költészet legismertebb indítékairól. (Háború, koncentrációs táborok, rabság, a század botránya, az ember lelkiismerete stb.) Es Cs. Szabó teljesen egyenrangú partner; nemcsak kérdez, de elemez, kommentál is. A riportalany ilyenkor kitárulkozik, és legfontosabb ügyeiről beszél nyíltan. Pl.: „ — Én úgy mondanám, hogy nem vagyok keresztény költő, de szeretnék az lenni. Ez a világ egyik legnehezebb dolga. Lehet, hogy egyszer ki fog derülni: Assisi Szent Ferenc volt az utolsó.” (Pilinszky szerint egyébként maga Jézus is költő volt egyebek között.) Hasonlóan jelentős Hornyiknak a jugoszláviai magyar folyóirat, a Híd számára készített levélinterjúja is 1968-ból, bár itt inkább az addigi életmű egészének az összefoglalása a döntő. Az önismétlés persze az ilyen köteteknél csábító kényszer; a kérdezők gyakran kíváncsiak arra, amire társaik, s ily módon óhatatlanul is találkozunk már ismert tényekkel. Ezért lehet szó többeknél is Pilinszky szűkszavúságáról, mely egészen a legutolsó pályaszakaszig mindenki számára feltűnő volt. „Elfogultan szólalok meg, s ezt az elfogultságot sose fogom tudni levetkőzni.” — mondja a költő az imént jelzett beszélgetésben. Ezen kívül is számos jól ismert mondattal találkozunk, olyan vallomásrészletekkel, melyek már hosszú ideje minősítik Pilinszky hangját; előszeretettel idézik őket a kiadók fülszövegekben, egyéb jellemzésekben is. A költői életművet jól ismerők számára e tekintetben nem sok az újdonság. Azok viszont, akik most ismerkednek Pilinszkyvel, számos irodalomtörténeti jelentőségű adalékot kaphatnak. Persze nem kizárólag irodalmiak ezek az adalékok. Néhány beszélgetés (főleg Hegyi Béláé, Kipke Tamásé) középpontba állítja a költő világnézetét, hitét, Hadd idézzem ezért egyik legdöntőbb vallomása részletét: „ . .. hiszek Istenben a magam módján, végtelenül szeretem Jézust, ami majdnem több a hitnél, mert a szeretet több a hitnél, és hiszek az egyházban is — túl mindenen. Az egyház nekem olyan, mint egy nagy hajó, amin rengeteg dolgot kifogásolok... Hajó, amin rettenetes súlyok és terhek vannak, de ami tendenciájában és hirdetett igazságaiban valódi közösséget jelent. . ..” Azt hiszem, világnézeti hovatartozástól függetlenül parancsol tiszteletet e kiállás, és mindenképpen magyarázatot ad a Pilinszky-líra gyakran fölvetett kérdéseire. Ez a gondolatkör tágabb értelemben nyer kifejezést a Domokos Mátyás közreműködésével készült A költői jelenlét c. párbeszédben. Az irodalom „sorskérdéseircl” esik szó itt. „Mi hát a költői jelenlét értelme, célja: miért van rá szüksége a költőnek!” — kérdezi Domokos, számos Pi- linszky-kötet kiadói szerkesztője. A bonyolult válaszadás közben hangzik el a könyv egyik kulcsgondolata: Bob Wilsonnal ésTolsztojjal kapcsolatban mondja Pilinszky, hogy a mű többet ér minden személyes beszélgetésnél, mert a költő a művén keresztül akar beszélni. Vitathatatlan és ellentmondásokat fölvető igazság, s éppen egy interjúkötetben ... Hadd mondjunk azonban ellent a költőnek: éppen ő cáfolja (pl. Domokos Mátyással együtt), hogy azért a nem műbeli párbeszédek sem érdektelenek. Nem pótolhatják a műveket, de kiegészíthetik azok gondolatvilágát. Mint ahogy a jó műelemzések sora sem szükségtelen, ha közelebb visz az alkotások mélyrétegeihez. S ha az olvasó érdeklődik az alkotás lélektana iránt, akkor is kielégítheti némely vallomás. Persze igaza van a kötet zárótanulmányát író Reisinger Jánosnak: „... a beszélgetésekben nem találunk egyetlenegy olyan lényeges gondolatra, amelyet a költő ne képviselt volna kisesszéiben”. (Ezekből ad válogatást az 1982-es Szög és olaj c. kötet.) És mégis van valami sajátos varázsa mindegyik beszélgetésnek. Ahogy Reisinger megjegyzi: „. . . bennük összegződik Pilinszky szellemi öröksége — itt emeli ki annak leglényegesebb elemeit”. Tegyük hozzá: ezek az elméletek gyakran ismétlődnek egy-egy mondat erejéig. Többször cáfolja például „katolikus költő” létét; a két fogalmat szétválasztja: költőnek és katolikusnak vallja magát. Végigvonuló érték ismét az az etikai tartás, mely annyira meghatározza ezt a pályát. Az erkölcsös ember a legtágabb értelemben központja a 94