Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - DOKUMENTUM - Ö. Kovács József: Egy történész-portré margójára: száz éve halt meg Hornyik János
tegség, vidéki hivatali pálya stb.) tétovázásának, kételyeinek az oka nem az önbizalom- hiány, s még kevésbé az álszerénység, hanem inkább az eléje tornyosuló tudományos munka igénye volt. Munkájához ösztönzést „polgártársaitól” és e kor romanticizmus felé hajló, hazafiúi kötelességének érzésétől kapott, melyet könyvének előszavában is hangsúlyozott.7 Politikai állásfoglalását tudományos munkásságában is meghatározta 1848—49 élménye, ámbár ő maga nem vállalt nagy szerepet, s a csatatértől is távol maradt. A Világost követő években a vidéki magányba húzódók vagy emigrálok helyébe új történészek léptek, s választásukat szintén 1848—49 emléke, illetve a bukás traumája ösztönözte.8 Noha Hornyik történetírói babérokra nem vágyott, mégis ezen új historikusok sorába tartozik. Önmagát, mint dilettáns történetkedvelőt mutatta be olvasójának, s csak hosszas rábeszélésre, valamint a lassan szervezkedő Akadémia felhívására fogott hozzá ő is a kecskeméti monográfia megírásához, mellyel neve országosan ismertté vált.9 1863-ban munkája elismeréseként a levelező akadémiai tagságot is elnyerte.10 A Kecskemét történetével foglalkozó korábbi irodalmat „futólag ismertető tüneménynek” minősítette, kivéve Katona József és Szokolai Hártó János munkáját, s az előbbinek történetírói pályájától indíttatásokat is nyert. Más, úgyszólván mindennapi biztatást kapott Horváth Dömétől, valamint az 1850-es években kialakuló alkotó közösségtől, az ún. nagykőrösi csoporttól, amelynek hatása Hornyik pályájára igen jelentős volt. Nagykőrösön tanított ekkor Szász Károly, Mentovich Ferenc, Szilágyi Sándor, Szabó Károly, kevés ideig Salamon Ferenc, Arany Jánosról, a legkiemelkedőbb egyéniségről nem is szólva.12 így tehát élénk gondolkodói, történetírói mozgalom alakult ki Hornyik közvetlen szomszédságában: Gyárfás István a jászkunok történetével foglalkozott, Szilády Áron török forrásokat fordított, Szabó Károly és Szilágyi Sándor a községi és magánéletre vonatkozó történeti emlékeket gyűjtötte. Szilágyi a reformkorban európai hatásra is induló történésznemzedék kiemelkedő munkásságú alakja volt. Újságírói tevékenységének kudarcai után vidékre került, s egy évig, 1852-ben Kecskeméten matematikát (mint sok más kortársa, úgy ő is fel volt vértezve természettudományos műveltséggel is) tanított a református kollégiumban.13 Talán ekkortájt kezdődött Hornyikkal való személyes kapcsolata, habár ez csak távolabbi ismeretség lehetett, ugyanis levelezésük tanúsága szerint szorosabb baráti szál az 1860-as évek elejétől kötötte össze a két tudóst. Nem csupán Hornyik halálának 100. évfordulója kapcsán vetődik föl a kérdés: miben áll munkáinak időtállósága — nagy forrásfeltáró tevékenységén túl —, nevét miért emlegetik lépten-nyomon a feudalizmus Duna—Tisza közi történetével foglalkozó történészek? Halálát követően a köztudatban, romantikus túlzással „Kecskemét város múltjának megmentőjét” is tisztelték személyében; e cím abból a tényből fakadt, hogy azoknak a forrásoknak a jelentős része, amelyeket ő még forgathatott, elpusztult. így sok esetben csak az ő „pozitivista” módon felhalmozott jegyzeteire, anyag- gyűjtéseire támaszkodhatunk. Mint önkritikusan megjegyezte, valóban nem előadásának szövege, hanem adatainak eredetisége bírt nagy jelentőséggel, s emelte őt a XIX. század elejétől napjainkig húzódó mezővárosi történetírás kiemelkedő alkotóinak — Katona József, Wenzel Gusztáv, Rozvány György, Szeremlei Sámuel és Majláth Jolán — sorába.14 Jórészt neki köszönhetjük Kecskemét és bizonyos értelemben a tágabb régió, a Duna—Tisza köze történetének (1711-ig) ismeretét; mondhatjuk mindezt annak ellenére, hogy Hornyik állításainak egy részét már megcáfolta a történettudomány. Tévedéseit, hibáit a fejére olvashatnánk ugyan, egyet azonban nem tehetünk: életműve mellett nem 85
