Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZEMLE - Szigeti Csaba: Géczi János: Léghajó és nehezéke: [könyvismertetés]
felfogható köteten belüli antológiának is: Géczi itt kísérelheti meg szegedi indulásának összegezését, itt élheti ki leginkább magát, és kedveskedhet meghatóan, amikor hozzá közel álló pá- lyatársai-barátai egy-egy teljes versét behelyezi a poéma hálózatába (közülük az egyik tiltakozik is ez ellen!). A fikció szerint a költő egy underground találkozót szervez a Cs. M.-büfében (feloldási lehetőségek: a Csongrád Megye lokál patriótáinak törzshelye? Csapody Miklós, az Eötvös Kollégium bölcsésze által patronált törzshely? — nem tudni, kik szerepelnek azon a fotón, amely a büfé látogatóiról készült, s eredetileg benne lett volna a kötetben). Meghívja Szabó Lőrmcet, Nietzschét, Dantét és másokat, a találkozót lemondja többek közt Jeszenyin, Paszternák, Dosztojevszkij, Rimbaud és Petőfi. De eljönnek a Gazdátlan hajók című antológia (Szeged, 1979) — akkor vagy most — szegedi költői: Baka István, Belányi György és a többiek, vendégszövegek formájában. Egy-egy versükkel helyet kapnak a gazdátlanok, és Géczi anélkül beszélteti őket, hogy a Gazda szerepét játszaná: ideiglenes szállást adó. Kötetében az utalás, az allúzió és az idézet (teljes vers idézése) így zárkózik fel a jegyzet és a kommentár mellé alapvető formaszervező elemként. Az underground értelmiségi találkozónak persze nincs kötött napirendje, kommüniké sem jelent meg utána. A róla készült Feljegyzések .. .-et ezért nevezheti joggal a jegyzőkönyv . ,. „kin ir°*a~ön—k®Pz°k°n könyv”-nek.Természetesen az utólag (!) elkészített önképzőköri leírás nem kíméli a szerzőt: az idézetek mellett lényegesnek érzem az önidézés eljárását a kötetben. A Feljegyzések ... egy részét önidézet-versek foglalják el, olyan Géczi-versek, amelyek a hattíz évvel 1982 előtti költői ént támasztják fel, teszik elevenné (pl. a jelen kötet 34—37., 72. lapja a Gazdátlan hajók c. antológiában már megjelent Géczi-szövegeket tartalmaz). Van-e mélyebb jelentése az önidézésnek? Mit kíván e „pri- jommal” a költői én önmagáról mondani? Milyen ideologikus tartalma van ennek az eljárásnak? 1923-ban V. Majakovszkij a Néva hídján találkozik azzal a V. Majakovszkijjal, aki 1917 előtt volt. E találkozásról poémát írt: ő nem feljegyzéseknek nevezte művét, hanem — mivel hasonlóan ’tartalmatlan’, ’üres’ a költemény, témájánál fogva — Erről címre keresztelte el. (Nem valószínű, hogy Géczi ismerte volna e szöveget: magyarul először a Szovjet Irodalom 1983/6. számában jelent meg Szilágyi Ákos fordításában; szerzőnk a Tamara és a démonra hivatkozik: szintén illúzióra és idézetre épülő poéma.) Tán nem véletlen, hogy Géczi az ő szegedi találkozójára Vlagyimir Majakovszkij költőt is meghívja, S nem akárhogyan: „Majakovszkijt személyesen én kerestem, lássa: / tisztelem ... hiába motyogtam a pisztollyal szemközt, M. nékem rokonom...” Géczi itt úgy montírozza önnön helyzetére Majakovszkijt és a pisztolyt, ahogyan Majakovszkij montírozta a Pro etoban önmagára Puskint és Dan- thést. Az 1923-as találkozó során — az orthodox marxista irodalomtörténészi hagyomány (Ny. Gorlov) szerint — a „forradalmár-Majakovszkij” párbeszédbe kezd az 1917 előtti „világmegváltó- Majakovszkijjal”, majd (ön)gyilkos harcba. Mindkét poéma indító motívuma a szerelem. A harc tere az önidézés tere (Majakovszkij is 1917 előtti versei felidézésével idézi fel volt önmagát), tétje a győzelem (értsd: a túlélés) vagy a pusztulás. Mindkét poémában — Géczinél és a szovjet költőelődnél — stilárisan e helyzet a humoron túl, az irónián innen fejeződik ki. A két költőnek tehát se humora, se iróniája. (Egyetlen apró, ám lényeges különbséget regisztrálni kell: Géczi is megpróbálja szembeállítani az 1970-es évek derekán megszerkesztett poétikát, lírai ént az 1980-as évek eleji Gécziével, a két létállapot közötti fordulópont azonban hiányzik, neki nincs 1917- je . . .) Ez az új poétika főként azzal jellemezhető, hogy a Léghajó és nehezéke szerzője szakít verseinek korábbi megemelt, olykor fennkölt dik- ciójával; költeményei utalásos rejtvényekkel, szellemességekkel, rím-poénokkal, szójátékokkal telítődnek. ízig-vérig lázadó és romantikus poétika ez: „A költészet eredeti formája a szójáték” — alkotta meg szentenciaszerű kijelentését F. Schlegel (Zur Poesie, 1802. II. 12.). Mint Majakovszkij, a szavakat nem köznapi módon, és — ellentétben a Géczi-antológiában újraközölt Baka- stb. versekkel — nem „költői” módon használja: a szójátékkal játszik, így sem nem mesterséges, sem nem természetes a nyelvi megszólalása. Tz. Todorov A beszédnemek című tanulmányában e nyelvhasználat értékelésekor még messzebb megy el: szerinte a találós rejtvény, a mágia beszédmódja, a szellemesség és a szójáték a művészet nem-művészi és nem-természetes alapját jelentik, s az utóbbiról ezt jegyzi meg: „A szójáték szomszédos az abnormálissal: a szavak őrülete” (Les genres du discours, 1978, 294.). Géczinél a szavaknak ez a megbomlott kavargása már-már az olvashatatlanság határát súrolja, pl.: m n „ítem:oko(s)ló szavakat nem tudok o— dani” A befejező szonett más értelmezést is kínálhat. A kötet utolsó sora („s felnyög az első magánhangzó”) az egész kötetet előkészületté minősíti át, a költészeten inneni tartományba utalja azt, vagy feltételeztet egy olyan tartományt, amely a költészeten túl van. A kötet mindkét esetben felkészüléssé válik (de mire?). A Léghajó és nehezéke nem a lírai én(ek) küzdelméről vagy egy új felépüléséről, hanem a korábbi költői személyiség leépüléséről beszél. Legjobb lapjairól az önképzőköri találkozó, a mi önképzőkörünk szánalmassága sugárzik. (Magvető, 1983) ’ SZIGETI CSABA 93