Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZEMLE - Szigeti Csaba: Géczi János: Léghajó és nehezéke: [könyvismertetés]
jünk a földgolyó maga, hirdeti, hirdeti az ember, kinek — ismét idézem — neve nincs, csak jövője van. „Nem Krisztuska-sorban állunk/ tíz-húsz deka feltámadásért — / egymás lélegzetéért virrasz- tunk” — vallja. Egyéni időszámításhoz egyénített időjárást is teremt, fűrészporhavazásban jár, egyik versét idézve, ahol „eljön mindenki aki holt / bekövetkezik ami volt”. Verses ellentmondását idézve: „egy másik időszámításban / megszületik / az elvetélt otthon”. Töredékeket idéztem nagy időversekből: e másik időszámítás körvonalazásáért modern éveinkben Hervay Gizellánál talán senki sem tett többet. Kötete egyik fejezetének címével azt mondja: ujjlenyomatok. Másik két fejezetének címe egymásra felelget: névtelenek-névtelenül. így igaz, ellenőrizhető, e versek, mint az ujjlenyomat: szerzőjükre ütnek. Legyűrte a hatásokat, iskolákat, izmusokat: minden sor téveszthetetlenül az övé. Verssorai: ujjlenyomatok, fordított krimiben, vallanak nem ellene, hanem róla, hanem érte. S ez az önálló arcú, öntörvényű nagy költészet, ugyanakkor (ez a valóban történelmi névtelenekért perelő költészet) névtelen, anonim. Mert eszközeiben rendkívül visszafogott, rendkívül személytelen, leegyszerűsített. Végsősoron eszköztelen. Verseinek jórészt még címe sincs, se írásjelek, se rímek, se hasonlatok, se csillogó metaforadíszek. Csak az anonim beszéd. Az övé, figyeljük, hibátlan versbeszéd. Talán erről ismerhető a nagy költészet: a költő nem verset mímel, hanem a versben lélegzik, beszél. Ahogy ígérte: zsoltárai gyalogzsoltárok; s figyeljük meg, metaforái, fő eszközei, a máskülönben leginkább lebegők, nála ezek is mennyire a földön járnak. A szomjúság-érzetre írja: „nyeljük a kutakat”. A segélykiáltás, a kéznyújtás és a segélyvárás képzetét is ily egyszerűen rántja eggyé: „elnyújtott kiáltás a kezed.” E költői kép homályából sem hiányzik a megoldás játékosságának pisla fénye. Hogy a modern ember mégis kapcsolatot tart a természettel, elszakíthatatla- nul, hogy vizet engedünk a csapból, s hogy az a víz ténylegesen Duna-víz, ez is egyetlen képbe ugrik össze: „vízcsapomból a Duna folyik”. Költői képei rendre ilyenek: a beszédünk természetéhez közeliek. Leteszem most már a könyvet, s biztosan tudom: Hervay Gizella modern Antigoné. Egy világban, egy versvilágban, melyben magát Antigonéként fölmutatja s maga mellett, maga ellen a kréonokat és iszménéket is fogalmazza. Kréo- ninak mondja az egész történelmi sorsot: Kelet- Európa népeit összecserélhető történelmükkel, jelképként: a szögön lógó lódenkabáttal. Melybe: sorba mindnyájan belebújunk. Fejtsük meg ezt is, fejtsük föl ezt is: lódenkabátjával, ha akarom, viharkabátjával történelmi vihar-járást jelent, de mint a legjobbak: sorsközösséget hirdet. S ott a közömbös iszménék. Velük is pőre van. A maga tanúságtétele ellenében a szó inflációját látja. Árverezik a világot, jelenti róluk, a verseket mint napi pletykát mondják. „Betűk lepik el a verset” — írja figyelmeztető paradoxonát. S vívja Antigoné-i harcát: fogadatlanul, bányászanyák nevében, koraszülött forradalmak emlékével, Petőfi utolsó lélegzetvételével, kút- balököttek ingét hozva, földönfutókért, fia árvájaként, pályatársai siratófalánál — verseiből idézve —, ahol ő már „se ember se asszony csak vádirat”. Árva volt, aki mégse csak árvaságát, hanem legszebb verseiben, utolsó kötetében mint egységes műremekben, teljes életünket kiáltotta világgá. A kötet kolofonja örököseiről tud mégis, jogutódjairól. Hátrébb egy lépést; örököseit, utódjait ő — feltételt szabva — így nevezte meg: „azt remélem, hogy szememet / aláírjátok névtelenek”. (Magvető Kiadó, 1983) PINTÉR LAJOS GÉCZI JÁNOS: LÉGHAJÓ ÉS NEHEZÉKE Géczi János első verseskötetének címadása az én olvasatomban példálódzás: József Attilára utal, pontosabban a „Költőnk és kora” c. kései költemény megszerkesztette élethelyzetre, öndefiniáló szándékra. Arra az állapotra, amikor egyrészt a költői én egyre inkább közeledni kíván önmagához, és egyre inkább eltávolodik céljától. Másrészt arra a társadalmi tapasztalatra, amelynek a hiány a középpontja, a pontos történelmi-szociális koordinátákkal rendelkező semmi. Géczi kötetének térbeli centrumában persze a hiányt afélelem helyettesíti illetve váltja fel: „Űr a lelkem. Az anyához, / a nagy Űrhöz szállna, fönn. / Mint léggömböt kosarához, / a testemhez kötözöm. / Nem való ez, nem is álom, / úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm ...”. Ámi József Attilánál az életmű zárásának szándékából ered, Géczinél a kezdetéből, nagyon határozott visszautasítással: „Mint tudjuk, a költő, mert lázad, / eljut(hat) a meghámozott korig, / s innen (transzformáció) a verssorig / már egyszerűbb, és papírján a hó / fehér örvénylése a közép-európai szublimáció”. Talán már ennyiből is megsejthető valami Géczi szimpatikus tradicionalizmusából. Nem józsefattila-i hagyomány hatására, de kötetét szoros rendben, elvszerűen állította össze. A verseket általában térszerűen képzeli el, hálózatokként, kiterülő szövetként fogja fel, és valószínűleg ennek analógiájára teremtett körkörös és középpontra szimmetrikus szerkezetet, geometrikus szublimációt (így is el lehet képzelni: léghajó, centrumában a legsúlyosabb nehezékkel, a félelemmel; vagy egy olyan hagyma-szerkezet, amelynek a héjait a hiány fogja össze). A kötet első és utolsó verse szonett, a kezdet után trióién, a zárás előtt episztola áll, és középütt egy triptichonba rendezett poéma. E térszerű poéma 92
