Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - MŰHELY - Ohati Nagy László: Muharay Elemér életútja
sóktól a nagyobb gyakorlatot, alkotókészséget kívánó és serkentő táncokig. A nevelők magától értetődően ebben is konkrét kottás, rajzos eligazítást kapnak a betanításhoz. Hosszabb szünet — de a kultúregyütteseket közben is szervező, segítő országos munka — után 1957-ben lát napvilágot a talán legjelentősebb könyve, a Mesejátékok. Tizenegy, immár teljesen kiérlelt színpadi földolgozást tartalmaz, részben az 1944-es Magyar játékszín egyes darabjainak átvételével, újjáköltésével. Zenéjét Sárosi Bálint állította össze, részben szerezte is. A díszlet-, jelmez- és szcenikai rajzokat Varga Mátyás készítette hozzá. Fontosnak vélem idézni Muharay utószavából: „A közölt mesejátékokat magyar, dán, indus, kínai és orosz népmesék alapján, valamint Andersen, Benedek Elek és Móra Ferenc nyomán dolgoztam fel.” A könyv bármely kultúregyüttesnek ma is kitűnő programot adhatna, hát még, ha a Magyar játékszínt is megszerezhetné hozzá! Ilyen „veszély” azonban sajnos nem „fenyeget”: a Muharay-művek annak idején ezerháromszáz példányban jelentek meg, ma már szinte beszerezhetetlenek. S a teljes életmű egyetlen országos könyvtárunkban sem található meg. Hattyúdala az 1959-ben — Egerben — megjelent nagyszabású, háromfelvonásos daljáték, a Gyöngyös Gyöngyi szép szerelme. Zenéjét Szabó Tivadar állította össze. Szabadtéri produkció, több mint kétszáz szereplője van, azonkívül katonák 1848-, 1918— 1919-ből, földigénylők 1945-ből, szüretelők, szekeres fölvonulók, lakodalmas vendégek, játszó gyermekek, énekkar, zenekar. Az első és a második felvonás Gyöngyös város történetének hol fájdalmas, hol fölemelő eseményeit villantja föl, az akkori jelen közös gazdaságainak szüretéig, mulatságáig. A harmadik felvonás a leánykérés, gyűrűzés, menyasszony-búcsúztató, lakodalmas menet, lakodalom, menyasszonytánc vi- galmas misztériumát jeleníti meg. Kodály Zoltán is ott volt a nézők között. Remek, színpompás film (esetleg rajzfilm?) alapja lehet. Alkotása közben azonban az intézet fölött és épületében fagyos fuvalmak keringtek: létszáma megcsappant, átszerveződött. A néprajzi osztály gyakorlatilag megszűnt. Muharay papíron megmaradt ugyan osztályvezetőnek, de még a szobájából is száműzték. Sipos Gyuláné napjainkban is élénken emlékszik: mennyire megdöbbent, költő férjével együtt, hogy egy parányi helyiségben szorong ifjú munkatársával, Martin Györggyel együtt. Lányi Ágoston szobácskája volt ez, s ők hárman lettek az „osztály”. Muharay hangoztatta, hogy ez is csak élete gyakori hullámvölgyeinek egyike, „lassan már hiányzott volna is” neki, majd jön a föllendülés. Valójában azonban testileg- lelkileg megtört, megöregedett. Nem sokára halálos kór ütötte le a lábairól. A kórházi ágyán is lelkesen, „csak azért is!” tervezgetett, a gyöngyösihez hasonló méretű Balaton-parti szüreti játékra készült. Tanítványai minden lehető alkalommal fölkeresték, igyekeztek egyensúlyban tartani, rettegve és reménykedőn. Muharay életének ez a szakasza azonban már „utolsó felvonásnak” bizonyult. 1960. február 8-án búcsút kellett venni tőle a farkasréti temetőben. AZ UTÓÉLETRŐL, GONDOLATJELLEL Egyre tisztultabban válik láthatóvá jelentősége, s hagyatékának nélkülözhetetlen volta a ma és a jövő kulturális életében. Tanítványai tovább viszik koncepcióját — éppen az ő szellemében: — az adott korszakok szükségletei, lehetőségei szerint. Tanítványai természetesen nem rejtik véka alá életreszóló vállalásaik eredetét. így Vitányi Iván számos írásában, különböző oldalról világította meg egyéniségét és működését. Érdemes idézni 1964-ben megjelent, A magyar néptáncmozgalom története 1948-ig című könyvéből. Ebben már némi időbeli távlat birtokában, a kutató szakember módján állapítja meg egyebek között a következőket: „Muharay elfogadta a társadalmi 64
