Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből
dúlt bor: nekem körülbelül mellmagasságig — de ekkor már csak térdig. Az orosz hadtápos főhadnagy, ki az uradalmi központ parancsnoka lett, megkérdezte, érdemes-e felszívatni a megülepedett italt. Apám rázta a fejét és előre mutatott: emberi könyék látszott ki az apadó árból. Felületes pillantásra hihetted volna eldobott tárgynak, akár még ruhadarabnak is, zseblámpával odavilágítva azonban kétségtelenné vált, hogy élesen kicsavart és meredeken fölfelé álló emberi könyök... S a lépcső harmadik fokáról körbeszemlélődve még hét hullát lehetett fölfedezni.. . Harmadnap, mikor a bor már tocsogó, iszapos sárrá apadt, összesen nyolc holttestet szedtünk elő. Mind román katona volt, s legtöbbjén kemény verekedés nyomai látszottak, kettőn még lőtt seb is. Pár nap múlva az uradalom központjában szolgáló összes cseléd a helyén volt. Csinálni nemigen volt mit, a beosztások funkciójukat vesztették, s valamit kapiskálni kezdtünk abból, hogy esetleg cseléd voltunk is megszűnik, mert felosztják a nagybirtokokat; hanem mégis előkerült mindenki, mert hasznosítani igyekezett magát: ki-ki a volt munkaterületét hozta rendbe, meg közösen javítgatták a megrongálódott tetőket, falakat, ablakokat: jön a tél, s a kárt ne tetézze kárral. Fizetséget senki sem várhatott — ki fizetett volna, s miből?. . . Azt hiszem, mindenki érezte a sorsfordulót, s tenni, hatni, gyarapítani akart. És nem egyedül a Mándi-uradalom központjában, persze. Emberek mozogtak a szemben lévő dohányfermentálóban: javítottak, pakoltak, ablakot üvegeztek, s óvták a megmaradt kevés árut. A villanyszolgáltatás csak pár napra szűnt meg Bátorban, jóformán arra az időre, míg a két hatalom közötti „senki népe” voltunk, mert a Bóni munkásai a román frontcsapat elvonulása után bementek a gyárba, előszedték a németek elől eldugott gépeket, szíjjakat, létfontosságú alkatrészeket, s rövid időn nemcsak a villanytelep indult, hanem a malom, a péküzem, az olajütő. De helyükre álltak a vasúti munkások, némiképp kivakarván az állomást a romhalmaz alól, helyrepofozván a vágányokat. Hanem a főtéren folyt a legszorgosabb munka. Mindenekelőtt a szovjet hősi halottak eltemetése, de ezzel együtt minden emberi hulla és állati dög eltakarítása a városban, a járványt megelőzendő. Eztán került sor a romok eltakarítására, a feltört üzletek és lakások lezárására, a törött ablakok bedeszkázására, járdák, utak ideiglenes javítására. Rendbehozták a középületeket, közöttük a templomokat meg iskolákat, minek eredményeként a felszabadulást követő első vasárnapon megkon- dultak a harangok, és nem emlékszem pontosan, de november második felében már tanítás folyt az iskolában. Hogyan tudjam érzékeltetni a háború után született, békében és biztonságban élő nemzedéknek, mennyire fontosak voltak ezek az események?! Fontosak pedig elsősorban nem abból a szempontból, hogy például a városházára lassan visszahullongó hivatalnokok működni kezdtek, azaz, újraformálódtak a lakóhelyi második élet keretei, hanem amit ezek a moccanatok az emberek érzelmeiben és tudatában fölkeltettek: Nyírbátor többé nem senki földje, a Tiszáig, majd a Dunáig fölszabadult lakosság nem senki népe! ... A harangszó például elsősorban nem vallásos érzelmeinkre hatott — arra is —, hanem tudatunkra, biztonság-vágyunkra! Ezért fakadt sírva édesanyám, és kulcsolta össze a kezét. . . Ahogyan a mi családunk a szovjet tisztekkel elfogyasztott közös „magyar—ukrán” ebéd segélyével találta meg az érzelmi, lelki otthonosságot az új helyzetben, úgy a lakóközösségi biztonságérzetet ezek az életjelenségek alapozták meg mindnyájunk számára — ez a felmérhetetlen jelentősége. Egyébként a szovjet katonai közigazgatás is ezt szorgalmazta. Ezért ösztönözték és segítették a templomok, iskolák, hivatalok és üzletek megnyitását; a közbátorság újrateremtésében pedig alapvető szerepük volt azoknak az első időkben, mikor az új magyar rendőrség még föl sem állt, vagy nem volt számottevő erő. A határba kimenő, 26