Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 11. szám - Kunszabó Ferenc: "Szállásainkon éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt": részlet egy készülő dokumentum-regényből

a kövesúton. Az élősövényhez mentünk. Lovas katona ügetett lassan, figyelmesen, de nyilván biztos tudatban a németek kivonulása felől, mert nem igyekezett rejtőzni. Mikor közel ért, láttuk: román. Mind visszamentünk a bunkerba, s némán ültünk: hát nem oroszok?! Megint román világ lesz, mint 1919—20 borzalmas hónapjaiban!?

Két napig az volt: Nyírbátorba román csapat vonult be.

A lovaskatona talán a református templomig ment föl, mert nemsokára újra fölhangzott a csattogás, most már azonban hangosabban és szaporán: rövidvágtában viszi a hírt, hogy szabad az út. Szabad volt nekünk is a következő negyedóra, de éppen elég arra, hogy a fehérnép a másik bunkerba vonuljon, s a bejáratot tökéletesen álcázzuk. — Nem is fedezték föl e rejtekhelyei a következő néhány hónap hadi vonulásai alkalmával.

A románok továbbvonulása után merészkedtünk ki az utcára, föl egészen a piacig. Nem csak mi, mások is, bár még elég kevesen. Napok vagy éppen hetek óta nem találkozott ismerősök üdvözölték egymást kitörő örömmel — de kedves volt ekkor mindenki mindenkinek: Bizonyság arra, hogy nemcsak vagyok, hanem vagyunk — s tán lehetünk is, szerencsésen ... A Szikszai utca elején Vargha Károly nagytiszteletű úr ment halottakat temetni, papi ünneplőben, egyházi kísérettel. Szemben vele szovjet gépesített gyalogság vonult. A gépkocsik előzékenyen adtak helyet a szomorú menetnek, a katonák némelyike levette sapkáját. A főtér már telve volt szovjet katonai autókkal, a járásbíróság és a bank előtt dzsippek: akkor rendezkedett be a szovjet városparancsnokság és a front mögötti ellátó törzsek. Helyi civilek érkeztek, azok, akikről tudtuk, hogy baloldaliak. Pár szót váltottak a katonákkal, majd bevezették őket az épületbe. Mire hazaértünk, szovjet egység szállásolt be a három lakás közös nagy udvarára, vígan pöfögött a gulyáságyú, a kút körül pedig katonák mosták ruhájukat. Apám az istálló tetejét javította, anyám pedig kivette a tűt egy tehetetlenkedő kiskatona kezéből, hogy megvarrja a feslett gimnasztyorkát. A tisztaszobában három katonatiszt rendezkedett. Anyám mondta, ne zavarjam őket, mert talán fáradtak. Én azonban hallottam, hogy nevetgélnek és németül beszélnek. Pontosabban, hogy a polgári iskolai német nyelvkönyvemet silabizálják. Bementem. Kiderült, kettő egész jól bírja a nyelvet, a harmadik, s persze én, alig. Megkérdezték, hány lakosa van Bátornak, milyen messze van Szolnok, Budapest és Bécs? Mi apám foglalkozása, honnan tud ukránul, hányán vagyunk testvérek, van-e a fronton valaki és sebesültje vagy halottja van-e a frontnak? Mindenre feleltem — és akkor behívták Pistát, az egyik tiszt, aki orvos volt, apróra megvizsgálta, utána megveregette a hátát, mondván, hogy szerencse fia!

Éreztük, hogy a dolgok kezdenek helyükre rázódni: van orvos, ha éppen szükséges, éled a város, lábadozik a közrend, de főként: engedelmes bizalmunkat ez a három tiszt kedvesen fogadja, s bizalommal viszonozza. Semmit a hódító és hódított viszonyából, amit a német csapatok ittléte idején bizony tapasztaltunk, most nem éreztünk. Anyánk gulyást főzött, igaz, kevés hússal, de csipetkét is tett bele, s meghívta a tiszteket. Azok belenéztek a fazékba, majd hozták az ő borsosukat — így lett kétfogásos ebédünk, s megállapítottuk, hogy ez is, az is ízletes.

Délután jött a parádéskocsis, Kollár Pista bácsi, apámért: menjen föl, mert a szovjetek beszállásoltak a központba, s a javakat — a magtárban termény volt, a pincében bor — lefoglalják élelmezési célokra. Apámmal mentem, s ekkor részesültem a háború legiszonyatosabb látványában: a pince föltörve, a nagy akonanyílások, miken én szoktam bebújni, hogy seprűvel, nyeleskefével kisúroljam a hordókat, beverve, de volt, mikor még evvel sem kínlódtak a garázdák, hanem csak beleengedtek egy sorozatot a hordóba, s a bor úgy spriccelt elő . . . Mire mi odaértünk, már nem spriccelt, persze, hanem a pince falán meg tudtuk állapítani, hogy meddig emelkedett a kizú25